Négy zenekar összes albumának bemutatásába is belekezdtem itt, de eddig csak a Metallica végére értem. Most folytatom a Maiden zenei történetét.
1990-et írunk. A csapat egy évnyi szünetet tartott, kilépett Adrian Smith gitáros, a helyére a máig tag Janick Gers érkezett (később Adrian is visszatért). Gers szólói sokkal távolabb állnak Murray-étől, mint Adriané, így még egyszerűbb megkülönböztetni, melyik dalban (mikor) melyikük játssza az adott virgát. A teátrális, már-már progresszív, de egyben poposabb lemezek után spontánabb megközelítésre, dalszerzésre váltottak. Ez a pajta lemez, ugyanis Steve Harris basszer/főnök birtokán, egy mobil stúdióval vették fel.
Akkoriban - főleg az előző két album fényében - keménynek számított, de ez egy rockos, könnyed, nem művészkedő, túl neutrális (demós) dob soundot hozó, gyors, szórakoztató, nem kemény vagy agresszív 45 perc. Mai mércével mérve talán nem is metal.
Kellemes, könnyed (ezt már írtam), vélhetően a kisujjukból kirázott lemez. Nagyon együtt vannak, fiatalos a lendületük. Mint amikor válogatott szinten játszó kosarasok lemennek a térre streetballozni egy jót, pusztán a játék öröme miatt.
Aki nem látta őket lagziban (!!) zenélni, vagy playback-re bohóckodni egy német TV-ben, az hiányolhatja a metal sablonokat, meglepődhet a játékosságon, de a Maiden mindig is inkább öt (hat) zenész, ember volt, mint egy heavy metal gépezet. Talán ez a magyarázata a hosszú és felettébb eredményes pályafutásuknak is.
Semmi polir vagy cicoma nem jellemzi ezt a lemezt. Egy csont profi zenekar zenél egy jót, és ennyi.
A fentieknek köszönhetően közelebb van az eredmény a '82-es, de inkább a '83-as érához (vagy a kezdeti időkhöz), mint bármihez azt azt követő Maiden stílusok, hangzások közül.
A nem gyenge (ex-gitáredzőm?: MENNYI?) ütemmutatóval indító The Assassin és a záró, epikus Mother Russia-ban visszaköszön a Seventh Son... és a Powerslave albumok világa, de nem ezek jellemzőek.
A scorpionsos elemeket tartalmazó Fates Warning nem egy erős darab és Run Silent Run Deep nélkül sem lenne kevesebb a lemez, de kb. ennyi az összes negatívum.
A Hooks In You-ban és az eredetileg Druce szólólemezére készült Bring Your Daughter ... To The Slaughter-ben szinte semmi Maiden nincs (Bruce énekét és Steve basszusát leszámítva), mégis jók, utóbbi sokáig a koncertek része is volt.
Divat elfelejteni vagy leszólni a No Prayer...-t. Én egyiket sem teszem. Kifejezetten tetszik.
Sokkal jobban, mint az előző két albumuk.
