First of all there was no set list - we never did the same set on any night. We had our standards, like "November Rain", "You Could Be Mine", "Paradise City" and "Welcome to the Jungle" but the rest was up for grabs.
Mindenek előtt, nem volt előre rögzített programunk - soha nem játszottuk ugyanazt a műsort. Megvoltak a kihagyhatatlanok, mint a November Rain, a You Could Be Mine, a Paradise City és a Welcome to the Jungle, de a többi spontán volt.
That’s my side of the story; there’s Axl’s, of course. I’m sure he’d say that we drank too much and did too many drugs. That’s true, of course; I can only vouch for myself when I say, yes, I did, but all things considered, never once in the history of the band was a show ever canceled or started late because of the guys in the band.
Én így látom a sztorit, természetesen Axl-nek is van verziója. Biztos vagyok benne, hogy azt mondaná, hogy túl sokat ittunk és túl sok drogot fogyasztottunk. Ez persze igaz, de a magam nevében annyit kijelenthetek, hogy igen, így volt, de mindent figyelembe véve a zenekar történetében soha egyetlen koncert sem maradt el vagy kezdődött késve a banda hangszeresei miatt.
There were only two things that I found difficult while recording my overdubs for Appetite. The first was the solo at the end of "Paradise City", which was always easy live but wasn’t in the studio. In concert, it could last anywhere from one to two minutes, but on the album version of the song, it was designed to be exactly thirty seconds. So it wasn’t easy for me to focus the same narrative and emotion into thirty seconds, and when the red light came on, it threw me for a loop - I actually got gun-shy. I remember going at it a few times and getting so frustrated that I just left the studio completely disappointed; the next day, though, I came in fresh and nailed it.
Csupán két dolog volt nehéz számomra a az Appetite album felvétele során. Az első a szóló a Paradise City végén, amely élőben mindig könnyű volt, de a stúdióban nem. Élőben tarthatott bármeddig egy és két perc között, de a stúdióban pontosan 30 másodpercesnek kellett lennie. Nem volt egyszerű ugyanazt a történetet és érzelmet 30 másodpercbe sűríteni, és amikor a felvétel vörös fénye kigyulladt, leblokkoltam, megriadtam. Emlékszem, nekifutottam néhányszor, és annyira frusztrált lettem, hogy teljesen csalódottan elhagytam a stúdiót. Aztán másnap bementem frissen és megcsináltam.
A záró két percben nem kis szólók vannak. Érdemes megfülelni:
