'Dark Night Of My Soul'

Kb. ilyen a látvány onnan, amikor nem a távol a lényeg, hanem a felhő, pára.

Oh, shit. These songs, There Was A Time, Catcher In The Rye, make me feel like
nothing has happened. The melody and the FEELING are in them so much...
Listening to these two I feel myself in the arena again back in '92 watching
and listening to one of the best bands ever (after waiting for hours,
of course :), Guns N' F@#kin' Roses.
Unfortunately time goes on (and on) and everything changes...
Chinese Democracy is a fresh, modern album of a cool rock band filled with great
songs. Sounds perfectly - or even better. But...
Axl's voice is the same or even better but...
Songs are much more better than I expected but...
Guns N'Roses was a legend and I think Axl should have let the name untouched.
Oh, shit, the sound of the piano and the way Dizzy and/or Axl play(s) on it...
But...

Sokkal jobb, mint vártam. Direktebb, útkeresőbb, zúzósabb zenére számítottam,
ehhez képest egyéni, homogén, kimunkált, jól megírt szerzeményeket kaptam,
melyek nem másznak elsőre az arcomba, de ott van a 'van bennük valami' érzés.
És ez jó.
TÖKÉLETESen szól, kicsit talán még annál is jobban, ami meglepő ilyen hosszú
vajúdás után. Mondjuk a daloknál említett 3-6 gitáros nevét kissé soknak érzem.
A szólók nem rosszak, de természetesen nem hasonlíthatók az eddigiekhez.
Mint ahogy' az egész nem sokban hasonlít az eddigi GnFR lemezekhez, viszont
modern, feszes, precíz. Egyedül a zongora hangzása - és az, ahogy Dizzy Reed,
illetve Axl játszik rajta - maradt meg.
Kegyetlenül lehúznám ezt a művet, ha kicsit is jogos lenne, de ez egy tisztességes
munka, egy jó kis rock lemez.
Egyetlen hibája van, de az óriási, hogy Guns N' Roses név alatt jött ki.
Az a zenekar ugyanis megszűnt létezni abban a pillanatban, amikor Slash (és aztán
szépen, sorban a többiek) lelépett.
Axl-nek semmi (morális) joga nincs, hogy használja a nevet és a világ valaha
volt egyik legjobb bandáját levigye középszintre.
       És közben az IGAZI Roses utolsó felállásának három tagja együtt zenél és éppen
énekest keres a Velvet Revolver-ben...

Elkezdtem egy Maiden-összes albumelemzést, most folytatom a második,
1981-es lemezzel.
A borító brutális - túlságosan és indokolatlanul brutális. Remélem, csak ezért
ilyen, mert nem akarták, hogy balhé legyen az egyik ablakban diszkréten elrejtett
ölelkező (szeretkező ?) párból :).
A jó kis instrumentális The Ides Of March és a kő proli (nem is tudom, miért szeretik
annyira tolni élőben) Wrathchild után a Murders In The Rue Morgue-ban már kezd
kikristályosodni a későbbi stílus: sodró lendület, basszus uralta dalvezetés, király
szólók (Adrian Smith itt kerül képbe. Vele összeáll a klasszikus Murray-Smith páros). Kicsit még jelen van az első album punkossága, de a szólók némelyike
(pl. Another Life, Genghis Khan) akár a Somewhere... albumon is lehetne.
Ekkor még Paul Di Anno énekelt, akinek a hangja jól megy ezekhez a nyersebb dalokhoz.
Nem tudom megítélni, hogy Vele is eljutott volna a csapat olyan magasságokba, ahová
kirúgását követően jutottak. Valószínűleg nem, de a 80-as évek végén nagy eséllyel
maradtak volna a kemény vonalon, nem az elvarázsolt, szintis felé vették volna
az irányt.
Tetszik a korabeli dobhangzás, Clive direkt, egyenes, de stílusos dobolása.
Steve basszusa ekkor már egyértelműen meghatározó.
Vannak stílusbeli elhajlások (Prodigal Son), de ezek mai füllel is élvezhető kuriózumok.
Kialakultabb, karakteresebb album, mint az első, sok remek ötlettel, de az igazi
áttörést csak előkészítette.

"Isten hisz az emberekben"

(Ezt egy dokumentumfilmben hallottam, egy moszkvai hajléktalan gyerek mondta.)

Kijutott a nem-szeretem dolgokból. Temetés (nincs már egyetlen nagyszülőm sem),
másnap állásinterjú (hogy nem voltam friss és koncentrált, az enyhe megfogalma-
zás), ráadásul szerencsére (!?) rutinom sincs ilyesmiben..
Egy eléggé komoly posztról/helyről volt szó... Nem hiszem, hogy meggyőztem
Őket, hogy én vagyok a szívük vágya. Aztán este hangverseny.
Hogy ne örüljek, énekes művek hangoztak el, ráadásul németül...
Brahms: Győzelmi ének-éből semmi nem maradt meg. Nem fárasztott (a Nemzeti
Énekkar (74 taggal !!!) nagyon tud), de nem is hatott.
Mendelssohn: Lobgesang. 10 részből álló, jó hosszú mű, az első majdnem egy
önálló szimfónia. Kicsit kommerszebb, mint Brahms műve és éppen ezért (?) jobban
is tetszett. Főleg az említett, ének nélküli rész, de a többi is könnyebben
emészthető. Tetszett. Kedvenc ütős szólamvezetőm (ez nem nyalizás, hiszen csak
egy van ilyesmiből, ha jól tudom :) mellől tekintettem meg a hangversenyt.
Nem én léptem színpadra, Ő vett ki "szabadnapot" és ült mellém.
Mióta hazajöttem, 1 hónap alatt csak egy demó- és egy koncertismertetőt
írtam a lapnak. Előbbi valahogy mindig könnyen megy, utóbbit pedig jobb
kevéssel az esemény után megírni.
A hétvégén realtíve könnyen összehoztam egyet a nálam lévő hat (!) lemez
"kritikájából". Szerintem jó is lett.
Ennyi pozitív történt velem, mióta legutóbb jelentkeztem.