Kezdem magamon felfedezni az öregedés jeleit. Pl. művészetnek tekintem
(és értem?) a jégtáncot. A műkorcsolyát nem, most mégis erről írok.
Rossz volt néznem ugyanis Sebestyén Júlia szabadprogramját. Nem csak azért,
mert szokás szerint jégre ült, hanem, mert a két kommentátor hölgy úgy
odavolt érte és annyira a rövid program vélt, vagy valós lepontozásával
voltak elfoglalva az EGÉSZ verseny alatt, hogy a valóság cseppet sem zavarta
őket. Júliát nem bántom - miért tenném? - de az utólagos nyilatkozataihoz
annyit szólnék, hogy előbb egy tökéletes alkotást kellene EGYSZER letenni
az asztalra (többen megtették az adott versenyen, nagyobb teherrel a
vállukon), aztán rinyálni. Bőgni és kifogásokat keresni mindenki tud,
de számára talán az lenne a legjobb, ha a fenéken landolós ugrását
levédetné és nevet adna neki, annyiszor láttam már Tőle (én, aki alig
nézek ilyesmit).
A másik aggasztó jel, hogy képes vagyok egy tenisz meccset végignézni.
Talán még nem tragikus a helyzet, mert csak nőit és csak, ha Dementieva
(Gyementyeva, Djementjeva) játszik. Érdekes fazon. Egyrészt tipikusan az
esetem, azaz nem szép, inkább érdekes; másrészt túl sokat beszél
magában :), pedig a tenisz az idegek és a kiegyensúlyozottság sportja (is).
Jól teniszezik. Jók a lábai - minden értelemben.
Elnézést kérek, amiért megszakítottam kenyai tudósításomat.