Eric Bishop egy manchesteri postás. Élete romokban. Mostohagyermekei a fejére
nőttek, feleségét már régen elhagyta, már szeretett csapata meccseire sem jár.
Még meghalnia sem sikerült.
Ebben a lelakott állapotában jelenik meg (lelki szemei előtt) kedvenc focistája,
Eric Cantona, aki egyszerű bölcseleteivel, határozottságával ráébreszti Eric-et
arra, hogy csak rajta múlik, milyenné alakítja az életét.
Jó film. Nagyon jó. Nem is tudom, mitől. Brutális(an jó) manchesteri dialektussal
beszél benne szinte mindenki, kivéve talán Lily-t, már ettől élmény (persze csak
miután rááll az ember füle) nézni/hallani. A sok szép Mancheter United gólt is jó
látni - a fiatal Giggs, Beckham, Scholes is feltűnik egy-egy archív meccsrészletben.
Ez a film azonban nem a fociról szól, hanem....
(Számomra) talán az élet szépségéről, arról, hogy vállalni kell a hibás döntéseinket,
az érzelmeinket. Hogy ami fontos, azt hiba szó nélkül hagyni elmúlni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.