'Dark Night Of My Soul'

Talán egy fórumon találtam? Gratulálok a szerzőnek.

És az érdeklődő tekintet.

Az igaz, hogy felrobbantották az eredetit, de legalább egy müncheni múzeumban megtekinthető egy egészen szép, nagy makettje.

Kis falu a határ mellett. A jelzett időpont után sokkal megjelent egy hölgy kocsival, elintézte pár ember dolgát, aztán elkocsikázott. Hétköznap, munkaidőben (ki ér rá??), esőben, hóban kemény 15 perc - ezt nevezem szolgáltatásnak!

A hosszú hónapokon keresztül 205 (vagy 209?) Ft-ért vásárolt tej fölött a kötelező csökkentést követően hirtelen ez a felirat fogadott és fogad a mai napig. 

     Bizony! Semmi nem gátol meg abban, hogy újabb sorozatba kezdjek, annak ellenére, hogy szinte egyiknek sem érek a végére. A negyedik albumától követtem naprakészen a zenekar zenéjét (a dobosuktól való elköszönésig), de az első három album dalait talán csak koncert(felvétel)eken hallottam. Örültem tehát, mikor a Rosenheimerstrasse 77-ben potom 10 Euróért beszerezhettem a kezdeti dolgaikat a múlt héten. Kicsi üröm, hogy a Train Of… így már kétszer is megvan eredetiben, viszont az első album nem része a csomagnak, azt még nem birtoklom. Ezért kezdem a sorozatot a második CD-jükkel.
     A borító nagyon tetszik, főleg a madár. Itt kezdenek 3-4 dolgot összemixelni – ez sokáig jellemző volt a csapatra – és remekül sikerült. A felállás a klasszikus, kivéve, hogy ekkor még Kevin Moore a billentyűs.
     8 dal, 57 percben. A Pull Me Under-rel indul – a Greatest Hit :), az egyetlen slágerük, a klip sokkal rövidebb, mint a 8 perces szerzemény – és itt található a Take The Time koncert himnusz, a végére hatalmassá terebélyesedő Learning To Live és a Metropolis-Part I is, rossz tehát nem lehet. Ezek talán mindegyike a mai napig a koncertek része. A Mertopolis és az őt követő Under The Glass Moon a két legkomplexebb dal a nyolc közül, helyenként rendesen elengedik az ujjaikat és a matekot bennük, de ezzel együtt is minden percük élvezhető laikus zenekedvelők számára is. A Pull me… és a Take… között az Egyirányú út (Egyedül Blues) témája szólal meg az Another Day-ben, ami azért bravúros, mert három évvel megelőzte az Edda „eredetijét”. A legnagyobb kedvencem a lemezről a mindössze 2 és fél perces Wait For Sleep a hangulata miatt.
     Összességében jó kis dalok gyűjteménye, kellő mennyiségű, de messze nem eltúlzott mértékű hangszeres villanással. Portnoy (dob) még nem zsenizik, csak lekíséri a dalokat, LaBrie (ének) gyakran azt a benyomást teszi rám, mint élőben, hogy csak erőlködik, kiabál – de lehet, hogy csak én vagyok érzékeny a hangszínére, ha kiengedi a hangját -, Petrucci (gitár) viszont alkot nagyokat. Kellemes, jó kis album. Érdeklődő laikusoknak, rockereknek és progresszivitásra vágyóknak is bátran ajánlható.
/Független, szűz fülű ellenkező nemű kritikusunknak 3-4 dal kifejezettem tetszik, csakúgy, mint az énekes hangja, és csak kevés, progos résznél mondta, hogy „ez már sok”. Összefoglaló értékelése: ez jó választás volt, mert hallgatható, 7/10 pont. Ez Nála kiemelkedő ilyen típusú zenére./
Aki még nem ismeri a zenekart, mindenképpen bátran ismerkedjen velük. Nem érdemes az én kritikáimra várni – jobb előre menni a hallgatással (én időrendben tervezek haladni), hogy majd vitatkozhassatok a véleményeimmel. Ahogyan ex- gitáredzőm is tuti megteszi majd, ha épp beszélgetős passzban lesz.

8,5/10 pont, kerekítve 8/10

Azért is szeretek külföldön időt tölteni, mert ilyenkor általában bővül a zenei gyűjteményem is. Most éppen szerény 17 CD-t sikerült beszereznem, amelyek közül a Saturn matricások ráadásul bontatlan új példányok. (Jó, a felső sorban balról az első kettő az útra olvasáshoz vett "Hammer" melléklete.) Isten áldja a (használt és új) lemez(eket áruló)boltokat!

/NEM, fogalmam sincs, hogy az eddig csak a függőleges képeket elforgató felület most miért forgatja el a vízszintes képet is, akaratom ellenére./

"Mi olyan számokat írunk, amelyek hatására az ember bebassza egy rendőrautó ablakát!"
                                  /A Sick Of It All-ban zenélő testvérpár könyvéből (Vér és verejték)/