A (jégkorong) pálya közepén (nem az egyik kapunál, a végében, mint Ozzynál) felállított
színpad azt jelentette, hogy a csarnok fele lefüggönyözve, üresen állt, azaz eleve
csak szellős félházra terveztek a szervezők.
HÁLA A JÓ ÉGNEK, ez azt is jelentette, hogy az általam gyűlölt "közel álló" helyek
sem léteztek - mindenki onnan nézte a koncertet a küzdőtéren, ahonnan akarta.
Szerencsére most álló jegyet kaptam "a pénzemért".
Túl nagy tömeg sem volt, így Joe mestertől kb. 15 méterre, kissé oldalt
választottam egy olyan helyet, ahonnan jól láttam a kezeit.
Az előzenekar egy trió volt Los Angelesbõl (név??). Harminc perces műsorukba egy
dobszóló is belefért (!!), a frontember pedig végig boundok (érintő) nélküli (fretless)
szólógitárokon játszott!!!! Sok értelmét nem láttam, de nagyon vártam a hamis,
elcsúszott hangokat. Nem jöttek.
Basszusgitárban már többször láttam ilyet, szólógitárban soha. Nem kis teljesítmény
játszani egy teljesen sima nyakon! Hallgatható, jó zene volt, de semmi különös.
Satriani mester (másod)percre kerek két órát játszott a ráadások előtt.
Az első néhány dal esetén még volt gond az arányokkal, pl. a nyitó néhány
akkordot leszámítva a basszus elvitte a Flying In A Blue Dream hangulatos akusztikus
kíséretét. (Itt, egy másik koncerten bezzeg hallani:
https://www.youtube.com/watch?v=AOsgv_X_cV8)
A koncert első harmada után aztán a "veszett jó" kategóriába esett a hangzás, az utolsó harmadra pedig a "gyönyörű, hibátlan" jelzõk illettek rá. A hangerő végig rendben volt.
A lemezismertetőmben említett és egyáltalán nem hiányolt tekerésből élőben
rendesen kijutott. Mivel nem vagyok nagy Stariani rajongó, helyenként számomra túl
sok volt a - vitathatatlanul ultra precíz és technikás - szólókból. Hősünk
igyekezett szellősebb dalokat is becsempészni a műsorba, így olyan 6-8 dal a
dallamaival is egyből kedvencem lett, nem csak a szólói miatt.
Amikor azonban 3-4, egy-egy merő szóló orgiából álló dal követte egymást,
akkor már-már unatkoztam.
Billentyűs, basszer, dobos és ritmusgitáros kísérte Satrianit. A dobos (Jeff
Campitelli) játéka különösen tetszett, a billentyűs is nagyon jó dolgokat
játszott - bár néha eltűntek a témái a háttérben -, a gitáros túl szerényen
hozta a másodhegedűs szerepét, a basszer (I love Budapest pólóban a ráadásban)
showman-kedett, a témási átlagosan jók voltak.
Másfél óra elteltéval volt egy kis hullámvölgyem ("sok lesz ebbõl"), de mindent összevetve nagyon tetszett az egész előadás.
A ráadás egy merő népünnepély volt. A feelingesebb dalok varázsütésre meghozták a hangulatot is, megmozdult az addig csak ámuldozó közönség.
A Summer Song itt megtekinthetõ tegnap estéről:
https://www.youtube.com/watch?v=REh9bOf3UxA
Sokkal jobban tetszett, mint Ozzy, talán a Metallicat is verte nálam.
Nagy élmény olyan koncerteket látni, melyek annyira nem érdekelnek, hogy
pénzt adjak értük, de a maguk nemében szenzációsak.
Satriani nem csak a maga nemében az, hanem az egyik legtechnikáabb gitáros.
Nem véletlenül legenda.
u.i.: A Coldplay perelgetése közben azért nem ártott volna meghallgatni az 1993-as Show című (The) Cure album nyitózenéjét (Tape), mert hogy', hogy nem, kísértetiesen hasonlít (üveghangok, minden) a Joe bácsi Wind In The Trees dalában végig jelen lévő témára az új lemezen. Élőben még jobban kiáltott a tény!
Mert azt, hogy már hallotta, nem is merem feltételezni. :)
