Tegnap totálisan jól indult a napom. Sajnos nem erről írok.
Este, foci. Én voltam a soros, éppen beálltam a kapuba, az ellenfél kapusa jött kidobással - tehát én álltam a legmesszebb az eseményektől.
B. fordul, összesik (!), rángatózik a földön néhányat (!!), majd ott marad, háton
fekve mozdulatlanul.
Az én reakcióim, gondolataim sorrendben: "B. elájult!", mikor rángatózott: "Nem is tudtam,
hogy epilepsziás, remélem, le tudjuk reagálni, és semmi gond nem lesz.", (ekkor (fura)
kicsit nyugodtabb lettem, hiszen ahhoz képest, ahogy' megijedtem, az epilepszia nem
vészes (és ismert!!), hiszen itt vagyunk, sokan, segítünk), "J. miért érinti meg??
Nem szabad lefogni!", mikor csak feküdt (teljes döbbenetben) "TE JÓ ÉG, nagy baj
van!, hívjuk a mentőket!!", "Miért B.? Ő a LEGJOBB ember az egész csapatból."
Hogy az utóbbi gondolat hogy' jött, ne kérdezzétek!
Mindez kb. 6-7 másodperc alatt játszódott le a fejemben, miközben mentem (valószínűbb,
hogy futottam) felé.
Mindebből SEMMIT nem bírtam kimondani. Az eszembe sem jutott, hogy egy mentős is
van a csapatunkban. Csak egy ember volt higgadt, aki annyit mondott, nem kicsit
ijedten, hogy "a nyelvét húzzátok ki, tegyük stabil oldalba".
A többiek is lefagyhattak, mert kb. harmadiknak értem oda, akkor szólalt meg B.
először. Nem tudta, mi baja van. A mentős tanácsára már én emeltem meg B. lábait,
hogy vér menjen a fejébe, és én +J nyugtattuk, hogy semmi gond, maradjon fekve,
kicsit rosszul lett.
B.: "Jó, akkor lefekszek. Ja, már fekszek?".
Meghült a vér az ereinkben. Az állandóan egymást húzó, poénkodó (velem az élen)
brigád szétesett egy jó időre. Pedig B. hamar jól lett, végigjátszotta a meccset.
J. mondta később, hogy nem lefogta, hanem azt nézte, hogy ver-e a szíve, mert
veszettül betojt Ő is, és hogy NAGYON megkönnyebbült, mikor érezte a szívverését.
Jellemzó a lefagyásra, hogy a szíve fölött nézte, nem a nyakán vagy a csuklóján.
Szeretem a szokatlan helyzeteket, amikor önmagamat jobban megismerem a reakcióim kapcsán, de azt a kb. öt másodpercet senkinek nem kívánom, amíg csak feküdt a hátám mozdulatlanul!
Nagyon rövid az élet. Nem is tud(hat)juk, mennyire. Éljétek!
Life is short. Live it.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.