Ma azon töprengtem el, hogy valójában nem tudom, miért hatódom meg minden temetésen
(melyen részt veszek).
A halott miatt biztosan nem, Ő már jó helyen van - ha minden jól megy -, mire a
szertartásra kerül a sor.
Régebben azt hittem, hogy az itt maradt hozzátartozók fájdalma miatt sírom el magam
mindig, de ma ezt is kizárhattam. (Ma két haverom anyukáját temettük, és a két testvér
keményebben viselte a dolgot, mint én. Az Ő részükről ez nem csoda, hiszen Nekik a
halált kellett feldolgozniuk napokkal ezt megekőzően, ami nagyobb dolog egy temetésnél.)
Szóval, nem értem. Az élet múlandósága? Saját elmúlásom? A szép/vicces emlékek?
Mi miatt könnyezek, de nagyon ilyen eseményekkor?
Nincs rá magyarázat.
Talán ez az egy jó van az egészben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.