'Dark Night Of My Soul'

Avagy "- A Danko Jones érdekel, szerintem felesben nézem majd a FreshFabrikkal.
- Ha belenézel a Danko Jonesba, nem fogsz átmenni a FreshFabrikra."
      Egy évvel és egy nappal a szülés után Péterfy Bori (& Love Band) ugyanott
jár, ahol eddig. Ez nagy dicséret és egyben kritika is.
Szeretem a zenéjüket, jók élőben, de a földön fekve játszott perceken kívül
nem sok újdonsággal, meglepetéssel szolgáltak. Ezzel együtt jók voltak. Soha rosszabb nap-kezdést!
A HétköznaPICSAlódások egy kellemes, őszinte csapat. Sajnos a "Köpj le egy rendőrt
a kedvemért" sor alatt már Bori koncertjén voltam, így az kimaradt, de örülök, hogy
megismerkedhettem velük. Semmi kamu, csak a zene és a mondanivaló. Szimpatikusak.
Az Anna and the Barbies-ból először csak a Barbiest láttam, Anna ugyanius éppen
a közönség közepén énekelt, bulizott. Később mászott, énekelt hangfalra/on.
Kár, hogy ütközött a műsoruk Boriékéval.
Danko Jones-tól egyetlen klipet néztem meg a fesztivál előtt, hogy sejtsem, milyen
zenét tol. Az (https://www.youtube.com/watch?v=yGLwqtOF_XY) bőven elég volt, hogy
kíváncsi legyek rá(juk).
Nyilvánvaló, hogy hallottak már AC/DC-t, de szerencsére az csak az alap hatásuk,
rendesen felpörhetett tempóban játszanak meglehetősen egyszerű, de (éppen ezért?)
döbbenetesen hatásos rockzenét.
Az ÉLMÉNYT a kristály tiszta és HANGOS, TÖKÉLETES HANGZÁS is fokozta.
Tényleg hibátlan volt. Régen hallottam ennyire tökéletesen hangosított koncertet.
A bandára talán ez a dal jellemző leginkább:
https://www.youtube.com/watch?v=HKhhlUdskwc&feature=related
, de élőben még ennél is feszesebbek, keményebbek.
Trióban ekkora zúzást produkálni!! A dobosuk eszméletlenül jó, de Jones bácsi
sem kamuzik egy hangot sem, ha gitározásról van szó, csak tolja a beindító
riffeket és a hozzájuk illő szólókat.
Finoman szólva is a "kezükben van" a koncert programja - csont profik.
Teljesen lenyűgöztek.
Negatívum? Sokat beszélt a főhős. Kb. 10 percet (vagy csak annyinak éreztem),
aminek kb. a 60%-a volt vicces és indokolt, a többit (is) én elhagytam volna.
Ha ez lett volna a fogyasztós napom, biztosan eldobom az agyam rájuk.
Nos, így nem láttam az utolsó két percen kívül semmit a FreshFabrikból.

És most HANGERŐT FEL!

Kezdtem a kellemes, nyugis, dallamos Csík Zenekarral, majd alig megemelve a keménységi szintet, de már igazi fesztivál hangulatban jött(ek) a Vad Fruttik. Jók voltak. Leginkább az lepett meg, mennyire jól áll nekik a hangerő!
A nap poénját az Exodus gitárosa, Lee Altus szolgáltatta, aki egy neonzöld (!!!) "Fuck Pepsi" felirattal a gitárhevederén játszott - a Pepsi Nagyszínpadon. :)
Naprakész a figura. Az S betűt villámmal helyettesítette, úgyhogy per kizárva. :) A bandáját elismerem, de különösebben nem kedvelem. Szerencsére mások másként gondolkodtak erről és egyészen király zúzda ment a circle pitben. Az énekesük masszív és szuggesztív, és szeretnék úgy dobolni, ahogyan a segítő, aki a hangpóbát (!!) csinálta a zenekarnak. A Fear Factory-ból a vízilónak el kellett volna mennie egy Exodus koncertre mielőtt a második dobos-fenomént is kirúgja a csapatból, akkor valószínűleg értelmes és ötletes dolgokat programozott volna a dobgépbe az új lemez felvételekor. Elkanyarodtam. Tisztes, kemény koncertet toltak.
A nap első nagy meglepetését az amerikai Set Your Goals hozta. Hivatalosan "pop punkot" játszanak, de élőben akkorát zúztak, hogy élmény volt őket nézni! Nagyon fiatalnak néznek ki, az egyik énekesük kb. 45 kilogramm, a dobosuk pedig élményszámba menően sziporkázott a minimális szerkóján. Csúcs.
Az Arch Enemyből a dallamok és a finom szólók egy része kiveszett az átlagos keverésnek köszönhetően, így túlsúlyba került a zúzda. A hölgy kegyetlen, hogy élőnben is elhörgi a lemezeiken hallható dolgokat. Nagy a kontraszt ahhoz képest, amikor beszél.
Élmény volt látni őket. Miattuk mentem egyáltalán a fesztiválra. Nem csalódtam.
Az Alphaville felemás volt. Szerencsére nem emlékeztem, hogyan néztek ki, így engem nem lepett meg a borosta hajú, szakállas, enyhén pocakos énekes. Vagyis, de, meglepett, de nem a kinézete vagy a hangja, hanem a veszett béna mozgása, frontemberkedése.
Az 1984-es bemutatkozó lemezükre (Forever Young) (azzal együtt is, hogy erős Depeche Mode érzést is keltett annak idején) egy szó van: BRILLIÁNS. Ez az egyik első bekelitem, de mai füllel úgy szól az album, hogy alig várom, hogy CD-re írjam és fetrengjek rá a rendes cuccon hallgatva.
Ők egy német szintipop csapat. Ehhez képest dob, basszusgitáros hölgy (!! Remélem, jól láttam :)), gitár (kellően/meglepően jó a fazon!!!), szinti, ének felállásban játszottak.
A frontember mozgását (nem fogadom le, hogy csak vizet ivott és vitaminokat szedett a fellépés előtt) leszámítva teljesen jók voltak.
Még ennél is jobbak (ez a kedvenc dalom tőlük): https://www.youtube.com/watch?v=QGRQIO44fSs
A Motörhed-en kb. (tizen)hétszer ennyien voltunk ugyanitt két éve, de azért a németeknek sem kell szégyenkezniük.
Az ex-M.É.Z.-es "őrült fuvolás" aktuális csapatával, a Firkinnel zártam az estét. Hegedű, gitár, Írország, tánc, kalap.
Jó sok dologra emlékszem, pedig ez volt a fogyasztós éjszakám.
Folyt.köv.

Az egy dolog, hogy ennyire jó dalokat írnak (https://www.youtube.com/watch?v=rRkc08_dR-0), abba érdekes lehet belegondolni, mekkora banda lennének, ha a csajszi egyénibben "énekelne", de arról remélem hamarosan beszámolok, mit tudnak élőben.

Adventures with extraordinary fans of an ordinary team
Adrian Chiles brit. TV és rádió műsorokat vezet. Ez az első könyve. Nem mellesleg megszállott West Bromwich Albion szurkoló. Erről szól a könyve.
A "történet" a 2004-'05-ös szezon legvégén, a nem kis szerencsével elért bentmaradással kezdődik, és meccsről-meccsre követi a 2005 őszén kezdődő évadot a csapat meccsein és sokkal inkább a csapat szurkolóin keresztül. A bibliából ferdített cím (Nem tudjuk, mit cselekszünk) és az alcím (Kalandok egy átlagos csapat rendkívüli szurkolóival) sokat elmondanak a könyvről.
A fejezetek egy-egy, a szerzőhöz hasonlóan (sőt!) fanatikus meccsrejáró hátterét, fura, nehezen magyarázható klubhűségét, kitartását mutatják meg. Szó sincs balhékról, mérkőzések elemzéseiről, játékosokról is alig, a szerző a zömmel idős törzsszurkolókra fókuszál, azokra, akik hosszú évtizedek óta kitartanak egy nem túl eredményes klub mellett, és kísérik minden körülmények között.
Az egész közeg brit. A fanyar, pesszimista, mégis humoros megközelítés, stílus hatja át az oldalakat. Egy-egy humoros hasonlat, a szinte állandó önirónia segít megérteni a megérthetetlent, a ragaszkodást a klubhoz, mely leginkább csak keserűséget ad cserébe a rajongásért. Adrian sokszor hívott magával "idegeneket", "külsősöket" is a meccsekre, hogy nézze, ők mit látnak, hogyan reagálnak a stadionban tapasztaltakra. Az egyik ilyen, a pszichológus-nőcis rész a kedvencem, ahol Adrian szinte megnyugvással veszi tudomásul, hogy nem "normális".
     Aki (mint pl. én annak idején) mondjuk hagyta már ki barátja esküvőjét idegenbeli edzőmeccs kedvéért (azóta sem voltam ilyesmin, és a hölgy azóta sem szól hozzám :), aki ugrott már önfeledten idegenek karjaiba egy gólnál, az tudja, miről szól a könyv. Néhány nap alatt elolvastam, pedig eléggé vaskos. Az angolja remek, a szókincse nem rémísztő, úgyhogy számomra ideális, kellemes szórakozás és nyelvgyakorlás volt.
Gera abban az idényben is a West Brom-ban játszott, fel is bukkan a neve néhányszor.

Néha még pakolok ide képeket, esetleg rövid meséket, mert ahogyan rendszerezem a fotókat, újra átgondolom az egészet, jönnek témák.