Eleve szeretem a műfajt (vagy mi ez), az esszéket, novellákat, néhány (vagy néhány tíz) oldalas elbeszéléseket, újságcikkeket, de az új munkahelyem miatt pláne csak ilyesmiket olvasok újabban.
Éppen a tegnap említett King könyv után olvastam Nick Hornby két rövid művét. A másodikban (Otherwise Pandemonium) egy 15 éves fiú mesél el egy vele megeső történetet. Hornby annyira hihetően (és humorosan, ha ezt annak lehet nevezni) adja elő, hogy egy fiú sorait olvassuk, hogy a mesélés mikéntjén is filózik. Hogy egy adott dolgot "most" meséljen-e el, amikor megtörténik, vagy majd csak később, amikor jelentősége lesz, és amikor majd Ő is, a történet szereplője és mesélője is megtapasztalja a hatását. Nem írnék róla, de a rövid írásban kétszer is megemlíti Stephen Kinget, az ő írói stílusát.
Vannak, akik szerint nincsenek véletlenek. Szerintem vannak, és tetszik, amikor beléjük futok.
Még ha csak ilyen kicsikbe is.
Nem tudom, magyarul megjelent-e. A (rövid) történet a valóságtól elrugaszkodott részig remek (utána sem rossz), de a stílus, amellyel megírták az, ami nagyon közel áll hozzám.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.