A Hard Day's Night (1964.): Hamar összeállt az ütőképes arculat, egyéni (?) stílus. Ez egy homogén, egyenletes színvonalú album. Slágergyűjtemény. Nincs rajta feldolgozás. 13 rövid, a maga szintjén ütős dal alkotja. Fél óra, és kész. Kerek, teljes.
A nyitó címadó és az őt követő I Should Have Known Better egyből tarol. A Can't Buy Me Love viszi még ezt a vonulatot.
Nekem talán a záró I'll Be Back (hol volt még akkor a Terminator!?) tetszik leginkább (ha erős összpontosítással kizárom a szöveget a figyelendő dolgok közül), de a szintén lírai/szerelmes And I Love Her is hitelesnek hat.
Kis hullámzások vannak a tempóban és a slágerességben, de ez jó arra, hogy ne legyen unalmas vagy egysíkú a lemez.
Zeneileg (főleg mai füllel) egyszerű, de nagyon, de a tömeghisztériát nyilván nem is a komplexitásukkal vívták ki. Az énekdallamok, az énekesek (a vokálok is) és a szövegek nyálasak, de brutálisan.
Bár tartalmaz zenei ötleteket, összességében súlytalan lemez. A '60-as évek Spice Girls-ének csúcs-közeli alkotása.
Van az a kor(szak) és szellemi szint, amelyben rá lehet kattanni, hangolódni. Nekem ez már 14 évesen sem sikerült, amikor először hallottam.
Ezekkel együtt is simán ajánlom, akár többszöri meghallgatásra is.
Akik pedig szeretik a bandát, gondolom, fogják a fejüket, hogy miket írtam itt össze. Joggal. Ízlésekről ugyanis nem vitatkozom.
6/10 pont (gyanús, hogy túlpontoztam az előző lemezt, de nem akarom ismét meghallgatni)
u.i.: valahányszor ilyen jellegű zenét hallok, az jut eszembe, önkéntelenül, de szinte azonnal és mindig, hogy "a Fear Factory csúnyán megijesztené őket". :)
Beatles for Sale (1964.): Hopp! A nyitó No Reply már-már kemény! Tetszik is.
Valamivel talán komolyabb a hangvétel, mint a megelőző három lemezen. Újdonságnak hat, hogy próbálnak szólózni is a rövid dalok némelyikében és olykor - minimális szinten - kísérletezgetnek is.
Másrészt ismét elővettek dalokat másoktól. Nem kellett volna.
A Chuck Berry feldolgozás Rock And Roll Music-kal nem tudok mit kezdeni. Olcsó, hatásvadász, felszínes. Azt hittem, a negyedik lemezre kinőtték az ilyesmit.
Ennyivel azonban nem ússza meg a(z ilyen) feldolgozásokat gyűlölő hallgató. A Mr. Moonlight egyértelműen gyenge (a Hammond orgona még rá is tesz a borzasztósági fokra); a Kansas City/Hey-Hey-Hey-Hey! úgy klisés és rémes, ahogyan van; a záró Everybody's Trying to Be My Baby-t pedig mindenkinek jobb, ha nem is említem.
A Buddy Holly dal (Words of Love) ezekhez képest - de csakis úgy - még jó is.
A Honey Don't (szerző: Carl Perkins) helyenként (sok helyen!) egy az egyben Motörhead! :) De tényleg!!! Érdemes ilyen füllel meghallgatni!
A pozitív oldalon ott van a már említett No Reply-on kívül az I'll Follow The Sun, a "tipikus Beatles" Eight Days a Week, az akkor újítónak ható (? nem éltem, nem fogadom le) Every Little Thing a maga beat (vagy mi:) gitározásával. Az I Don't Want to Spoil the Party alapból nem rossz, de engem annyira emlékeztet a fél évvel előtte (!!) megjelent The Boxer című (ZSENIÁLIS) Simon (& Garfunkel) dalra, hogy így itt felejtős.
Két év négy lemez...
Arra jöttem rá, hogy akkordozni röhögve meg lehet tanulni a The Beatles zenéjére. Nem haszontalan tehát. Ha nem lennének a feldolgozások, valószínűleg jobban tetszene, mint az előző album.
Meg lehet botránkozni, hogy ennyire alacsony (?) pontszámokat adok (eddig) a The Beatles bakelitjeire, de nem tehetek mást, ugyanis pl. a The Boxer önmaga jobb, mint ez a teljes lemez.
5,8/10 pont
