Az előző két bejegyzésben nem akartam beszélni, de most több gondolatom előtört.
Néztem a filmet (Út a vadonba), és hallgattam a zenéjét - egyben Eddie Vedder első szólólemeze - és azon agyaltam, hogy különösebben soha nem szerettem az amerikai zenéket, de mostanra kifejezetten irritálnak. Természetesen nem mindegyik, de van olyan stílus, szerzői megközelítés, amely annyira alátámasztja az amerikaiakról kialakult sztereotípiát, hogy már nem bírom tolerálni.
Jó példa erre a film zenéje is. Country, folk, inkább csak felszín (és butaság), mintsem eredeti vagy tartalmas. Kicsit meglepett vele Vedder, mélyebb dolgokat vártam.
Az itt megmutatott No Ceiling a dal kivétel, elsőre hatott és csodálom, ahányszor hallom.
Megadeth, Guns 'n'Roses, Suzanne Vega, Fear Factory - gyakorlatilag a nagy kedvenceim közül csak ez a négy amerikai (ráadásul az első három igazából csak egy-gy gitáros/zeneszerző zsenihez köthető). (Hopp: The Smashing Pumpkins!!!) Rajtuk kívül olyan tengerentúli zenekar sincs, akiket rendszeresen hallgatok. (Oooops: The Killers első 3 lemez, esetleg: Ramones) A britektől (és a svédektől), írektől viszont rengeteg banda betalált nálam az évek során a Maidentől a Prodigyn át akár a Pet Shop Boysig :), számtalan (!). A két legnagyobbal - The Cure, Depeche Mode - az élen.
(New Model Army, Toy Dolls, Pistols, Clash, Motörhead, korai U2, Clannad, Mission, (Enya), Sisters Of Mercy, Paradise Lost... - erősen túl van reprezentálva a Szigetek környéke és Svédország (In Flames, The Cardigans) a kedvenceim között. Nem véletlenül.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.