2016.03.30. 08:01 Krap
Lemezkritika (38.): Mesék a szépbeszédű New York-i hölgytől
Alaposan elkéstem, csak most szereztem róla tudomást.
- Nem hibátlan, de nagyon könnyű beleszeretni.
- Meghallgattam ezt az albumot. Még dél sincs, mégis tudom, hogy remek napom van/lesz.
Ilyesmiket jegyzeteltem az első hallgatáskor.
A tegnap itt bemutatott dal a legkommerszebb, legmegszokottabb a 10 közül.
Elsőre nem tetszett túlzottan az album, de hamar rájöttem, hogy nem elvárásokkal, hanem pihenten, nyugodtan, esetleg egy pohár borral kell nekiülni.
Azóta bármennyire keményen, objektívan is állok hozzá, a végére, legkésőbb a Laying On Of Hands/Stoic 2 második felét, a záró refrénjét hallgatva minden alkalommal kenyérre ken. Fura, hogy míg az agyam azon pörög, hogy "mit keres egy hippi dal egy Suzanne V. albumon", addig a lelkem mosolyog, a ceruzám pedig egy magas pontszámot ír a lapra, melyre jegyzetelek. És a csoda folytatódik: a záró Horizon (There Is A Road) egy ezerszer hallott dal, téma, hangulat, mégis visz, sodor, végképp elvarázsol (a kürt hathatós segítségével), ki ebből a világból. Jó, ha egy zene erről szól.
Akár kísérletezőnek vagy eklektikusnak is mondható, holott 100% Suzanne Vega amit hallunk. Jó példa erre a Portrait Of The Knight Of Wands, ahol az akusztikus gitárhoz elektronikus hangok is simulnak.
A lényeg azonban nem változott. Maradt az első lemeztől felismerhető stílus, és noha minden albumon változtat kicsit a hangszerelésen - most, ellentétben az előző lemezzel, nincs annyi szimfonikus hangszer, jött viszont egy kevés elektronika, az akusztikus gitár sem dominál annyira, mint általában, valamint, noha nem viszi túlzásba, nem rémlik, hogy (ennyi) háttérvokált alkalmazott volna korábban -, maradt a magányos történetmesélő dalnok kép is, hiszen minden dala előadható (lenne) egyetlen gitárral is. Nem hallgatom újra (de érzem, hogy hamarosan megteszem), de valamiért a days of open Hand világa és (belső borító) képei ugranak be ezt a 36 és fél percet hallgatva.
Az I Never Wear White-ot leszámítva nincsenek az előző, 2007-es lemez New York Is A Woman, Frank & Ava és Bound dalaihoz fogható azonnal ható telitalálatok, de az összkép így is kerek és teljes.
A borító(k) kapcsán viszont jól jönne már kis kreativitás, újítás.
Nem hallgatok Cseh Tamást, Bródit, Springsteent, Dylant, de az első hallott dalától Suzanne Vega "rajongó" vagyok. A hangszíne (!!), az egész egyénisége, zenei világa, kisugárzása nagyon szimpatikus "és hogy' beszél angolul!!!"...
A Judas Priest gitárosa nyilatkozta egyszer, régen, hogy házibulikban gyakran kérték, hogy játsszon valamit, és nem hitték el, mikor azt mondta, hogy ő csak Judas Priestet tud. Valahogy Suzanne Vegat is ilyennek képzelem. Annyira erős és jellegzetes a (zenei) világa, annyira önazonos, hogy nem hiszem, hogy ki tudna lépni belőle. Szerencsére nem is kell, hiszen így SZERETJÜK.
Lelki vezetőm egy újabb csokor példabeszéddel, mini csodával jelentkezett. Vannak füleim a hallásra.
Suzanne Vega: Tales From the Realm of the Queen of Pentacles (2014.)
8/10 pont
