(Tanuljunk egy új szót! Disztópia: az utópia ellentéte. Olyan társadalom, amely(ben) az elképzelhető legrosszabb(ak az életkörülmények).)
Arab jellegű énekkel kezdeni egy ilyen című és borítójú albumot, merész és gondolatindító.
Aztán kb. ennyi a pozitívum a nyitó The Threat Is Real-ben. A szólók rendesen tekernek, de a riffelés, a basszus és a dob is kiszámítható, ezerszer hallott, önismétlő. Mondjuk ki, nem jó, korlátolt, a ZENE, az élet hiányzik belőle. Arról nem is beszélve, hogy az Anthrax egy albumot adott ki ugyanezzel a címmel.
A címadó szerzemény bizakodásra ad okot. Lazább, jó, van hangulata. A gitáron tekerésből ZENÉLÉS lett. A szólók első harmada alatt az első villanás is érkezik az eszméletlenül jó ritmusgitározás képében. Sajnos ez is saját ötlet újrahasznosítása - mint több más megoldás is a dalban -, de így is vérbeli Megadeth. Élmény hallgatni. Csakúgy, mint a szólókat.
Ezt követően viszont ínséges idők jönnek a lemez hallgatóira. Kavarás és technikázás akad bőven, csakúgy mint panelekből építkezés, de jó dal vagy emlékezetes momentum alig. Csak a szólók teszik hallgathatóvá a dalok nagy részét és mentik a helyzetet. Kiko Loureiro képében ismét egy figyelemreméltóan tehetséges gitáros került a csapatba. Szinte valamennyi dalban remek szólókat játszik.
A Bullet To The Brain-ben már szóló orgiáról beszélhetünk.
Sajnos olyan dalok is akadnak (Post American World és a bónusz Last Dying Wish) amelyeket a szólók sem emelnek fel, szimplán üresek és feleslegesek.
A hatperces Poisonous Shadows villan egy nagyot a refrénben. Igaz, nem akkorát, mint a régi Megadeth dalok, de megmutatja, hogy aki tud, az 54 évesen is tud dalt írni.
A lemez csúcspontjai a Look Who's Talking és a Conquer Or Die. Előbbi a zenekar tudásához mérve kő primitív (Metallica szintű :), de ami van benne, az nagyon működik. Még azt is megkockáztatom, hogy én a szólók nagy részét kihagytam volna belőle, mert leültetik a dalt.
Utóbbi egy egy percnél hosszabb akusztikus gitározással induló remekül felépített instrumentális gyöngyszem. Mindkettő az életmű kiemelkedő darabjai mellé tehető.
Az pozitív és talán érződik írásomból, hogy Dave letett a mániájáról, hogy slágert írjon. Sajnos a The Emperor képében még kísért a múltnak ez az árnya. Pedig ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
A záró Fear feldolgozás (Foreign Policy) egy jó kis (szoft-)hardcore nóta. Kicsit idegen a Megadethtől, de remek lezárás.
Nehéz erről a lemezről beszélni. Nem véletlen (hogy csak gondolatokat dobáltam egymás után), hogy az ezt megelőző néhányról sem írtam itt, ugyanis kb. azóta halódik tini korom kedvenc zenekara, amióta a blogom üzemel.
Nyilván ez egy egészen jó, profi, feszes thrash metal lemez, még úgy is, hogy 2016-ot írunk, és a virtuozitás is ott van benne sok helyen, de a zsenialitás már nagyon megkopott. Márpedig az emelte őket a színtér többi csapata fölé. Egykor, régen.
Én egyszerűen nem tudok úgy örömmel meghallgatni egy Megadeth lemezt újra és újra, hogy már elsőre sem fogott meg, nem ejtette le az állam. Ezért nem lesz a Dystopia sem nagy barátom. Annak ellenére sem, hogy az elmúlt 10-15 év egyik/talán legjobb lemeze a négyestől. Maradok a '88-'98 között kiadott öt remekműnél, melyek a mai napig verhetetlenek.
Megadeth: Dystopia (2016. január)
Címadó: https://www.youtube.com/watch?v=bK95lWHl7js
Conquer Or Die (klasszikusgitár tanároknak is): https://www.youtube.com/watch?v=dQ_-tUKT-nY
7/10 pont
