'Dark Night Of My Soul'

     (Tanuljunk egy új szót! Disztópia: az utópia ellentéte. Olyan társadalom, amely(ben) az elképzelhető legrosszabb(ak az életkörülmények).)
     Arab jellegű énekkel kezdeni egy ilyen című és borítójú albumot, merész és gondolatindító.
Aztán kb. ennyi a pozitívum a nyitó The Threat Is Real-ben. A szólók rendesen tekernek, de a riffelés, a basszus és a dob is kiszámítható, ezerszer hallott, önismétlő. Mondjuk ki, nem jó, korlátolt, a ZENE, az élet hiányzik belőle. Arról nem is beszélve, hogy az Anthrax egy albumot adott ki ugyanezzel a címmel.
A címadó szerzemény bizakodásra ad okot. Lazább, jó, van hangulata. A gitáron tekerésből ZENÉLÉS lett. A szólók első harmada alatt az első villanás is érkezik az eszméletlenül jó ritmusgitározás képében. Sajnos ez is saját ötlet újrahasznosítása - mint több más megoldás is a dalban -, de így is vérbeli Megadeth. Élmény hallgatni. Csakúgy, mint a szólókat.
Ezt követően viszont ínséges idők jönnek a lemez hallgatóira. Kavarás és technikázás akad bőven, csakúgy mint panelekből építkezés, de jó dal vagy emlékezetes momentum alig. Csak a szólók teszik hallgathatóvá a dalok nagy részét és mentik a helyzetet. Kiko Loureiro képében ismét egy figyelemreméltóan tehetséges gitáros került a csapatba. Szinte valamennyi dalban remek szólókat játszik.
A Bullet To The Brain-ben már szóló orgiáról beszélhetünk.
Sajnos olyan dalok is akadnak (Post American World és a bónusz Last Dying Wish) amelyeket a szólók sem emelnek fel, szimplán üresek és feleslegesek.
A hatperces Poisonous Shadows villan egy nagyot a refrénben. Igaz, nem akkorát, mint a régi Megadeth dalok, de megmutatja, hogy aki tud, az 54 évesen is tud dalt írni. 
     A lemez csúcspontjai a Look Who's Talking és a Conquer Or Die. Előbbi a zenekar tudásához mérve kő primitív (Metallica szintű :), de ami van benne, az nagyon működik. Még azt is megkockáztatom, hogy én a szólók nagy részét kihagytam volna belőle, mert leültetik a dalt.
Utóbbi egy egy percnél hosszabb akusztikus gitározással induló remekül felépített instrumentális gyöngyszem. Mindkettő az életmű kiemelkedő darabjai mellé tehető.
     Az pozitív és talán érződik írásomból, hogy Dave letett a mániájáról, hogy slágert írjon. Sajnos a The Emperor képében még kísért a múltnak ez az árnya. Pedig ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
A záró Fear feldolgozás (Foreign Policy) egy jó kis (szoft-)hardcore nóta. Kicsit idegen a Megadethtől, de remek lezárás.
     Nehéz erről a lemezről beszélni. Nem véletlen (hogy csak gondolatokat dobáltam egymás után), hogy az ezt megelőző néhányról sem írtam itt, ugyanis kb. azóta halódik tini korom kedvenc zenekara, amióta a blogom üzemel.
Nyilván ez egy egészen jó, profi, feszes thrash metal lemez, még úgy is, hogy 2016-ot írunk, és a virtuozitás is ott van benne sok helyen, de a zsenialitás már nagyon megkopott. Márpedig az emelte őket a színtér többi csapata fölé. Egykor, régen.
Én egyszerűen nem tudok úgy örömmel meghallgatni egy Megadeth lemezt újra és újra, hogy már elsőre sem fogott meg, nem ejtette le az állam. Ezért nem lesz a Dystopia sem nagy barátom. Annak ellenére sem, hogy az elmúlt 10-15 év egyik/talán legjobb lemeze a négyestől. Maradok a '88-'98 között kiadott öt remekműnél, melyek a mai napig verhetetlenek.

Megadeth: Dystopia (2016. január)

Címadó: https://www.youtube.com/watch?v=bK95lWHl7js

Conquer Or Die (klasszikusgitár tanároknak is): https://www.youtube.com/watch?v=dQ_-tUKT-nY

7/10 pont

     Vannak mókás dolgok az életben (a halon kívül is). Az például az, hogy a fél albumon keresztül azon járt az agyam, hogy "ezt az "énekest" én már hallottam, szinte egy az egyben ezt a hangot, de hol?", mire leesett, hogy kb. 25 éve nem hallgattam Sodomot, és bizony a sajátjával egyezik a jó öreg Angelripper hangja.
A 25 év nem igaz, mert a trió első, 1984-es EP-jének 2007-es, alaposan felbónuszolt, újravett verziójáról (The final sign of evil) én írtam Rockinformban annak idején. Az viszont tény, hogy a korai korszak csúcspontja (Agent Orange) óta nem hallottam egyetlen albumukat sem. Nem az én zenémet játszották. A kezdeti években a Destruction jócskán élen járt zenei tudásban, később pedig a Kreator nőtte ki magát nem csak a germán, de a teljes thrash színtér elitjébe, így ez a csapat mindig a háttérben maradt nálam.
Hogy 2016-ban még új Sodom albumról beszélhetünk (és hogy a trió több mint 1 millió lemezt adott el eddig!) már inkább tiszteletet parancsoló, mint megmosolyogtató.
     Nem kis meglepetéssel hallom, hogy az alap jellegzetességeit megtartva a Sodom is kellemes - az adott keretek között értendő - ZENÉLÉST csépel le ezen az albumon. Nem egyszer az ízlésemnek oly kedves újkori Kreator színvonalán. Olykor még hasonlítva is Milleékre.
Az ősi Sodomra jellemző eszement csépelés csupán a Slayer ízű Belligerence-ben köszön vissza helyenként, de még ebben a dalban is van zenei csemege, egy vészjósló akusztikus gitározgatás képében.
A soha nem tagadott Motörhead hatás az egymást követő Caligula és Who Is God? kettősben jelenik meg a kelleténél erősebben.
A Caligula - a jó szólója ellenére - vagy a záró Refused To Die simán lehagyható lett volna a lemezről, de a másik 9 dal nagyon erős.
Fura ilyet írni a Sodomról, de ügyesen zenélnek, okosan váltogatják a dalok tempóját és - cseppet sem mellékesen - jó riffeket, dallamokat pengetnek.
A Blackfire fémjelezte időben is érdemes volt az egyszem gitáros témáira figyelni, ez most sincs másképp. Az 1996-tól itt gitározó Bernd Kost szólói a számomra agyatlan tekerést, nyávogást jelentő Hammett/Kerry King iskolával mutatnak hasonlóságot, mégis sokkal jobbnak tartom az említetteknél. Van ugyanis tartalma, hangulata, stílusa a meglehetősen rövid szólóinak is.
     Összességében ez egy nagyon jó album. Magasan a legjobb, amit ettől a tökéletes nevet választó (!!) csapattól hallottam. A legpozitívabb vonása az, hogy a Kreator-höz hasonlóan - és ellentétben a Testamenttel, Metallicaval, Megadeth-szel - 100% létjogosultsága van 2016-ban is, mert nem megszokásból, rutinból vagy pénzért született, hanem belső indíttatásból, kreatív hajlamtól vezéreltetve. Az ilyesmi hallatszik és nagy szó a mai világban.
(Azt mondjuk nem értem, hogy egy német zenekar miért ír a partraszállásról is dalt...)
Remek zene. A heavy metal kedvelőinek.

Sodom: Decison Day (2016.)

Ilyesmiről beszéltem: https://www.youtube.com/watch?v=AGdCoeHXpwk

8,3/10 pont

     Míg a tavalyi Iron Maiden dupla lemezzel kapcsolatban a mai napig nem merem összeszedni a gondolataimat :)  :(, az új Megadeth és Dream Theater albumokból pedig elsőre 30 percnél többet nem bírtam meghallgatni a csalódottság elhatalmasodása miatt, ezt követően pedig egyre csak halogatódik a második nekifutás, addig Ian-ék ezen alkotása gyakorlatilag két napja leállíthatatlan a lejátszómban.
Dobpergéssel, majd csellóval indul a friss anyag. A cselló nem új náluk az introban (Be All, End All), de ennyiben ki is merült az önismétlés. És ez nagy szó.
     Ez az ötös soha nem kísérletezgetett vagy tévelygett az immár 35 éves (!!!) pályája során, és a mai napig árad a zenéjükből, hogy azt csinálják, amit szeretnének, azért, mert éppen ezt szeretnék (és nem például a megélhetés miatt), és nem azt, amit elvárnak tőlük, vagy amit újszerűnek gondolnak.
Már a nyitó You Gotta Believe közepén van egy jó kis zenélgetés, de egyértelműen a második Monster At The End fülbe ragadó refrénjekor és gyilok jó középrészénél (szólónak nem nevezném, de nagyon zene, nagyon az én ízlésem szerint) dőlt el, hogy barátságban leszek a hallhatókkal. Aztán jön a szóló is.
És itt meg is állok egy szóra! Végre levetkőzték az "aki szólózott, az kiszállt, én pedig nem szólózom, mert ritmusgitáros vagyok" állapotot. Noha Charlie (a dobos!!) játszott pár egészen jó gitárszólót, és utána "rendes" gitáros is került, de mostanra érzem, hogy teljes lett a kép, sikerült megtalálniuk a hiányzó láncszemet. Jon Donais egy vérbeli - és ami a nagyobb szó, a csapatba tökéletesen illeszkedő - gitáros, egyéni, változatos szólózási stílussal. Dob egyet az egyébként is a csúcs közelében lévő bandán.
      Meglepetésemre a másik újdonság, kellemes meglepetés a 2010-ben visszatért, 55 éves (!!!) Joey Belladonna hangja. Jó, tudom, stúdióban valószínűleg én is jól énekelnék :), de itt többről lehet szó. Nekem a bandában őt követő összes énekesnek a hangja jobban tetszett az övénél, így tartozom neki annyival, hogy leírjam, most hibátlanul és fülnek kellemesen énekel. Szinte rá sem ismerek. Vagy visszavett, idomult a zenéhez, vagy az idő kivette a hangjából az idegesítő magasakat... Nem tudom. Tény, hogy hozzámélyült a hangszerekhez és az eredmény: Yeah! :)
     Nem elemzek dalokat, inkább arról írok (mert az első hallgatástól ez jár az eszemben), hogy érdekes - és vélhetően nagyon szubjektív - dolog a hitelesség. Ebből a bandából a kezdetektől (de mióta befutottak, tuti) süt. És ez (is) árad ebből az egy órányi zenéből is.
A big fourból a Metallica zenei értelemben egy vicc, a Testament sablonokat pufogtat (bár csont profi), a Slayert soha nem bírtam, a Megadeth Mustaine zenei útkeresésének és megfelelési (bizonyítási?) kényszerének csapdájában vergődik hosszú-hosszú évek óta, az Anthrax pedig tolja ezerrel a kemény riffeket. Hopp, ez már öt a négyből! De ha hozzájuk veszem a kezdetben megmosolygott, de az elmúlt 1-2 évtizedben a stílus talán legjobb lemezeit alkotó (érted!) Kreatort is, akkor talán a teljes thrash metal élmezőnyt megemlítettem.
Nagyon kellenek tehát a színtérnek az ehhez hasonló életjelek.
     Hogy Scotty remek formában van, hogy a basszust remekül hallani, és hogy van egy egyéni stílussal bíró NAGYON jó dobosuk, nem is említem.
      Hogy dalokról is szóljak (mégis): annyira friss az album, hogy még nem tudom idelinkelni a lassabb Blood Eagle Wings-t, pedig remek kedvcsináló lenne, mert 100% Anthrax, miközben újszerű és kiszámíthatatlan, ráadásul a ZENE, nem a húzás dominál benne.
A mosht a meglepő módon a szintén a lazább dalok közé tartozó, de azért a végére felpörgő This Battle Chose Us indítja be. Egyértelműen koncert favorit lesz.
     Remekül kevert, erős dalokat tartalmazó, masszív lemez. A négy bónusz koncert nóta szerényebben kevert, de az ötös lényegét tökéletesen visszaadja.
Az én zeném. Szeretem.
Örülünk, Bélám!

Anthrax - For All Kings (2016.)

8/10 pont

"Haver csajáról vagy jót, vagy rosszat" szólt egykori szobatársam félrecsúszott mondása.
Tény, hogy vannak helyzetek, amikor az őszinteség nem a legjobb út, más úton pedig eleve nem kellemes járni. Ezért fogadtam meg magamban annak idején az első eset után (amiből egészen jól kijöttem, igaz, erőfeszítések árán) a lapnál, hogy nem nehezítem a saját dolgomat, és ismerős (pláne haver vagy barát) zenekaráról nem írok. Be is tartottam. Ez azonban nem a lap vagy egy "hivatalos" média, így aztán kivételt teszek.
Jelen írásom tárgya a Zord zenekar második albuma, mely a hetekben jelent meg. Nem vagyok egy puncsolós típus - sem a szó bratyizós, sem a csak azért is bepancsolós értelmében -, ezért örülök, hogy olyan lett ez a lemez, amilyen. Így bátran vállalhatom a véleményemet, nem bántok meg vele senkit, és az a vád sem érhet, hogy tolom a banda szekerét. Ha nem ismernék két tagot személyesen, akkor is ugyanezt mondanám.
      Ha a névből nem esne le, az ötös thrash metalban aprít, zenél. Ebben a stílusban (is) sok múlik a megszólaláson, ami az első lemez gyengébb pontja volt. Most azonban minden a helyén van, súlyos és dörren. A lassabb Home, Black Hole-ban hallani, hogy nem angol anyanyelvű az énekes, de ezzel együtt is odatehető a lemez bármely album mellé a nemzetközi mezőnyben. Ez nagy szó.
Az talán még nagyobb, hogy nem csak a hangzás, de maga a zene is óriásit fejlődött az egyébként nem gyenge első jelentkezés óta. Thrash metalt írtam, de sok hagyományos metal elem, megközelítés teszi egyedivé, változatossá a dalokat.
Kedvencem a két instrumentális, a címéhez méltóan játékos és poénos Pedal to Metal, illetve a záró Dini, mely egy akusztikus (!), hangulatos, érzelmes zenélgetés, mely egyben keretbe is fogja az akusztikus, klasszikusba hajló pengetéssel induló CD-t.
Nem a csépelésről, hanem nagyon is a dalokról, a zenélésről szól ez az "ősi" alapokon nyugvó, lendületes, modern (!), az ének és a hörgés között kb. félúton alkotó új frontemberrel felvett 40 és fél perc.
Kb. így kell thrasht játszani 2013-'14-ben!
Rátalált a zenekar a saját hangjára, zenéjére, ami ebben a műfajban pláne nagy szó, hiszen évtizedek óta - finoman fogalmazva is - telített a mezőny.
A már említett intro utáni Child of the Bright Tribe jól jellemzi az egész albumot, annak hagyományosabb vonalát:
https://www.youtube.com/watch?v=NaIAGnq-Xjc
       CD-t említettem. Akit érdekel, a zenekar honlapjáról (zord.hu) jelképes összegért megszerezheti, de akár rajtam keresztül is megkaphatja ugyanannyiért.
       Felmerülhet, hogy egy amatőr (a szó azon értelmében, hogy mindannyian dolgoznak, a zenélés csak a hobbyjuk) miskolci banda zúzására hogyan adhatok magasabb pontszámot, mint a Dream Theater legutóbbi lemezére. Nos, ezt a lemezt örömmel hallgatom, a Dream műve pedig minden egyes hallgatás után legalább egy hétre elveszi a kedvem az új zenéktől. Nálam ez is számít.
7,5-8/10 pont

Endless Pain (1985.): Hú-ha! :) Azt nem mondom, hogy végtelen fájdalom, de igazi ősi, kapkodós thrash metal, a trióban játszott fajtából.
Érdekessége - azon kívül, hogy Mille (ének/gitás) és Ventor is 18-19 évesek voltak a megjelenésekor (!!) (és vélhetően Rob Fioretti is az a korosztály) -, hogy Mille csak a páros számú dalokat énekli, a páratlanokat Ventor (a dobos!!!) kiabálta lemezre. Nincs minőségi különbség a két hang között :), nekem Ventoré még jobban is tetszik. Ő hörgősebb, Mille bénább, black metalos károgásszerű hangon nyomja.
Van húzása, érdekes album - de mai füllel nem jó lemez.
A Flag Of Hate és a Tormentor a mai napig koncertjeik része. (Ne vegye el a kedvét senkinek a többi lemeztől, az ismertetők elolvasásától ez a dal, mert nagyokat váltottak, változtak az idők folyamán!)
5,3 pont

Pleasure to Kill (1986.): A hangulatos, tercrokon (!?), NAGYON muzikális intro (Choir of the Damned) után elképesztő csépelés veszi kezdetét. Jobb a hangzása, mint az első albumnak, kidolgozattabb is, de a fel-felbukkanbó zeneiség helyett inkább a sodrás, a sebesség jellemzi.
Ventor már csak három dalban énekel, ezek közül a Riot Of Violence az első olyan Kreator szerzemény (időrendben), melynek felépítése, szerkezete van, és érdekes (,jó) megoldásokat is tartalmaz. Az utána jövő The Pestilence állat riffel és dobolással indít, és majdnem 7 perces.
Kemény, kíméletlen lemez, tekerős szólókkal. Körvonalazódik rajta a kezdeti stílusuk, hangzásuk, amely hírnevet hozott nekik. Nem az ilyen alkotásaikat szeretem.
Kevés rajta az igazán jó pillanat, de van stílusa, lendülete.
5,7 pont

Terrible Certainty (1987.): Három év, három album. Ez az első, melyen már négyesben játszanak. Jörg "Tritze" Trzebiatowski az új tag. Ventor már csak egy dalban énekel, Mille "éneklése" viszont itt vette fel a sokáig klasszikus jegyként viselt acsarkodó ugatást.
Igazi, kiforrott Kreator. A tempó a kezdetektől adott volt, itt már a hangzás is megvan.
A címadó zseniális dobritmussal indít, majd bejön a basszus és a gitárok is, ugyanarra a riffre. A dal utolsó harmadában megismétlik ezt a jó kis ötletet.
A Toxic Trace-ben a kiállás is rendben van a közepén és a One Of Us is remek riffelgetéssel indul, és 1-2 kiállás, dallam-kísérlet hallható ugyan még a lemezen az említetteken kívül, de zeneinek nem nevezném őket - a záró Behind The Mirror introját leszámítva.
Egy egyéniséggel rendelkező zenekar vérbeli, klasszikus európai thrash metal albuma. A stílusnak megfelelő doboláson kívül másra nem igazán tudom felhívni a figyelmet róla.
Haladtak, fejlődtek, de nem az én ízlésem irányába. A szólók pl. még mindig csak üres tekerések és a klisés csépelésből is túl sok.
5,6 pont

Lesz jobb. Hamarosan.
(Az aláhúzott dalcímekre kattintva megnézhető/-hallgatható az adott szerzemény.)

    Ez az egyetlen német zenekar, melyet szeretek.
Nem volt ez mindig így. A kezdeti éveik, lemezeik kifejezetten nem tetszettek, de
ahogyan elkezdtek egyre jobban ZENÉLNI (kb. 1989-től), lenyugodni és kiforrott a
stílusuk, követni kezdtem a pályájukat. A kísérletező éveik idején már óriási
lemezeket alkottak (1992, de főleg 1999), melyeket a mai napig szívesen hallgatok.
2001-től már kilengésektől mentes, csont profi, agresszív, de zeneileg is figyelemre
méltó, nagyszerű CD-k jellemzik a négyest, melyekkel telibe lőtték az ízlésemet.
Az új lemez (a 13. stúdió albumuk) is ebbe a sorba illeszkedik.
     Nem annyira sodró vagy szilaj (de azért kellően), mint megszokhattuk, de
ugyanannyira kemény és muzikális.
A szokatlan, de jó intro után a címadó szerzemény tulajdonképpen a leggyengébb tétel,
nem több egy szimpla stílusgyakorlatnál.
Ezt követően azonban a KREATIVITÁSé lesz a főszerep. Gyakran kitörnek a stílus
sztenderdjei (standardjai, standard-jei?) közül. A From Flood Into Fire
- főleg a refrénben - epikus metál jegyeket vonultat fel, a klisés szövegű
United In Hate pedig barokkos akusztikus gitározással indul, de szinte valamennyi
dalban van jó néhány figyelemreméltó, cseppet sem rejtett zenei, dallamos csemege.
Ezekből Ventor derekasan kiveszi a részét. Játéka egyszerre kőkemény és sziporkázó.
Csoda jó dolgokat csoda jól üt. Érdemes egyszer csak az Ő dobolását figyelve meghallgatni a lemezt.
     Vártam ezt az albumot, és nem csalódtam benne. Kiszámíthatatlan, egységesen
magas színvonalú, ötletes.
Szeretem.
Bajom egyedül a címmel, borítóval és a szövegekkel van. Utóbbi színvonala csak ritkán üti meg a zenéét.
     Ők azon nagyon kevés zenekar egyike, akik napjainkban is hitelesen (és jól!)
játszanak thrash metált.
Méltók a nevükre
Kreator - Phantom Antichrist

A Nuclear Blast ügyesen védi az anyagot a YouTube-tól, ahol még csak a címadó
dal klipje található meg, amely zeneileg nem kiemelkedő, így nem is ajánlom figyelmetekbe.

8,6/10 pont