'Dark Night Of My Soul'

     Míg a tavalyi Iron Maiden dupla lemezzel kapcsolatban a mai napig nem merem összeszedni a gondolataimat :)  :(, az új Megadeth és Dream Theater albumokból pedig elsőre 30 percnél többet nem bírtam meghallgatni a csalódottság elhatalmasodása miatt, ezt követően pedig egyre csak halogatódik a második nekifutás, addig Ian-ék ezen alkotása gyakorlatilag két napja leállíthatatlan a lejátszómban.
Dobpergéssel, majd csellóval indul a friss anyag. A cselló nem új náluk az introban (Be All, End All), de ennyiben ki is merült az önismétlés. És ez nagy szó.
     Ez az ötös soha nem kísérletezgetett vagy tévelygett az immár 35 éves (!!!) pályája során, és a mai napig árad a zenéjükből, hogy azt csinálják, amit szeretnének, azért, mert éppen ezt szeretnék (és nem például a megélhetés miatt), és nem azt, amit elvárnak tőlük, vagy amit újszerűnek gondolnak.
Már a nyitó You Gotta Believe közepén van egy jó kis zenélgetés, de egyértelműen a második Monster At The End fülbe ragadó refrénjekor és gyilok jó középrészénél (szólónak nem nevezném, de nagyon zene, nagyon az én ízlésem szerint) dőlt el, hogy barátságban leszek a hallhatókkal. Aztán jön a szóló is.
És itt meg is állok egy szóra! Végre levetkőzték az "aki szólózott, az kiszállt, én pedig nem szólózom, mert ritmusgitáros vagyok" állapotot. Noha Charlie (a dobos!!) játszott pár egészen jó gitárszólót, és utána "rendes" gitáros is került, de mostanra érzem, hogy teljes lett a kép, sikerült megtalálniuk a hiányzó láncszemet. Jon Donais egy vérbeli - és ami a nagyobb szó, a csapatba tökéletesen illeszkedő - gitáros, egyéni, változatos szólózási stílussal. Dob egyet az egyébként is a csúcs közelében lévő bandán.
      Meglepetésemre a másik újdonság, kellemes meglepetés a 2010-ben visszatért, 55 éves (!!!) Joey Belladonna hangja. Jó, tudom, stúdióban valószínűleg én is jól énekelnék :), de itt többről lehet szó. Nekem a bandában őt követő összes énekesnek a hangja jobban tetszett az övénél, így tartozom neki annyival, hogy leírjam, most hibátlanul és fülnek kellemesen énekel. Szinte rá sem ismerek. Vagy visszavett, idomult a zenéhez, vagy az idő kivette a hangjából az idegesítő magasakat... Nem tudom. Tény, hogy hozzámélyült a hangszerekhez és az eredmény: Yeah! :)
     Nem elemzek dalokat, inkább arról írok (mert az első hallgatástól ez jár az eszemben), hogy érdekes - és vélhetően nagyon szubjektív - dolog a hitelesség. Ebből a bandából a kezdetektől (de mióta befutottak, tuti) süt. És ez (is) árad ebből az egy órányi zenéből is.
A big fourból a Metallica zenei értelemben egy vicc, a Testament sablonokat pufogtat (bár csont profi), a Slayert soha nem bírtam, a Megadeth Mustaine zenei útkeresésének és megfelelési (bizonyítási?) kényszerének csapdájában vergődik hosszú-hosszú évek óta, az Anthrax pedig tolja ezerrel a kemény riffeket. Hopp, ez már öt a négyből! De ha hozzájuk veszem a kezdetben megmosolygott, de az elmúlt 1-2 évtizedben a stílus talán legjobb lemezeit alkotó (érted!) Kreatort is, akkor talán a teljes thrash metal élmezőnyt megemlítettem.
Nagyon kellenek tehát a színtérnek az ehhez hasonló életjelek.
     Hogy Scotty remek formában van, hogy a basszust remekül hallani, és hogy van egy egyéni stílussal bíró NAGYON jó dobosuk, nem is említem.
      Hogy dalokról is szóljak (mégis): annyira friss az album, hogy még nem tudom idelinkelni a lassabb Blood Eagle Wings-t, pedig remek kedvcsináló lenne, mert 100% Anthrax, miközben újszerű és kiszámíthatatlan, ráadásul a ZENE, nem a húzás dominál benne.
A mosht a meglepő módon a szintén a lazább dalok közé tartozó, de azért a végére felpörgő This Battle Chose Us indítja be. Egyértelműen koncert favorit lesz.
     Remekül kevert, erős dalokat tartalmazó, masszív lemez. A négy bónusz koncert nóta szerényebben kevert, de az ötös lényegét tökéletesen visszaadja.
Az én zeném. Szeretem.
Örülünk, Bélám!

Anthrax - For All Kings (2016.)

8/10 pont