A nóta kétszer (!?) halkul le. Az ilyesmit nem szeretem, de egyik "olvasómmal" mailben jókat vitázom arról, hogy mikor indokolt (ha én annak érzem :) és mikor nem (minden más esetben, főleg a Roxette-nél :) ezt alkalmazni. Itt szerintem teljesen jogos.
A dal egyébként valami miatt (gondolom azért, mert erős brit népdal jelleget hallok az elejében) Stingre emlékeztet, de egyértelmű Simon & Garfunkel nyúlást is észlelek benne, Ugyanazt, amelyről az egyik Beatles album elemzésekor beszéltem. (Ez is kezd kóros lenni nálam?) Ettől még az egyik kedvencem a zenekartól.
(Azt csak most vettem észre, hogy az egyik kedvenc angol szavam, a mesmerize(d) is szerepel a szövegében. Jó jel.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.