'Dark Night Of My Soul'

Gyakoroltam kicsit a szövegértést, fordítást:

"...1980. When I bought my first Motörhead record, I bought Ace Of Spades, knew nothing about the band because I used to buy albums based on album covers and I was just looking at this album cover 'God, this is got to be good, these guys look like tough motherfuckers.' Take the record home, put it on, headphones in my little tiny room in my mom's apartment and Ace Of Spades opens the record and I was 15 years old, hearing that for the first time and fucking blows your brains out. I listened to the record probably three times, you know, front of that just star(e)ing at the album cover, staring at it the whole time, thinking 'Who the hell are these three Mexicans and how can they play so fast?'
They looked like banditos. They certainly didn't look English."
/Scott Ian at Lemmy's funeral/

"... 1980. Akkor vettem meg első Motörhead lemezemet, az Ace Of Spades-t. Semmit nem tudtam a bandáról, mert a borító alapján vettem lemezeket akkoriban, és csak ránéztem ennek a borítójára, hogy "Atyám! Ennek jónak kell lennie. Ezek a csókák tökös anyaszomorítóknak néznek ki." Hazavittem, feltettem, fülhallgatóval a kis szobámban anya lakásában és az Ace Of Spades dallal indul a lemez, 15 éves voltam, először hallottam és az agyam eldobtam. Kb. háromszor hallgattam meg a lemezt, miközben csak bámultam, bámultam a borítót, hogy "Ki a fene ez a három mexikói, és hogyan tudnak ilyen gyorsan játszani!?"
Mexikói banditáknak néztek ki, egyértelműen nem angoloknak."
/részlet Scott 'Not' Ian (Anthrax) Lemmy temetésén mondott beszédéből/

"Fogadják őszinte köszönetemet hódolatuk e szívélyes nyilvánításáért. Örömömre szolgál hosszabb idő után ismét láthatni e várost, mely, mint hallom, a legközelebbi múltban oly tetemesen szépült és minden tekintetben nagy haladást mutat. Szíves fogadtatásuk, melyet hasonló érzelemmel viszonzok, itteni időzésemnek előre is megelégedést és kellemes napokat biztosít!"
     /Ferenc József császár és király 1881. szeptemberében, miskolci látogatásakor így reagált az éljenző tömegre és a köszöntésekre/

Caligula lova - remek név. Ausztrálok. Az első hangtól, ütemektől hallani, tudni hogy milyen stílusban zenélnek. Ez bizony progresszív rock/metal.
Rosszul hangzik? Pedig nem kevés ígéretes, remek, sőt fantasztikus zenekar alkot ebben a stílusban. És rengeteg hallgathatatlan. Az "előremutatás" és a műfaj kívánalmai között szereplő magas hangszeres tudás ugyanis sokszor, a próbálkozók nagy többségénél zsákutcába viszi a történetet elborulást és/vagy értelmetlen tekeréseket, villogásokat eredményezvén.
Ezért is üdítő, ha a kedvenceimen kívül (fénykori Dream Theater és Riverside) is találok olykor kellemes zenét ebből az általam alapból került területről.
Nálam az ilyen daloknál kezdődik a hallgatható/élvezhető progrock. Jók a témaváltások, jó a refrén, nem irritál az énekes, nincs szétzenélve, de hallani, hogy tudnak ezt-azt. A 4:46 környéki, lelassulásba vezető riff különösen tetszik (az "As we fall into softest soil" énekdallam és alatta a gitár.). De előtte a szóló is jó.
Nem mellesleg: pozitív a dal hangulata.
Egy jó progrock dal elsőre megfog valamivel, elnyeri a tetszést, majd hallgatásról hallgatásra újabb és újabb finomságokat tár fel a hallgató előtt.

/Caligula's Horse: Songs For No One/

Ki vette észre a félrecsúszott akkordokat és a húrszakadást (!) az előző dalban? De nem is ezek számítanak.

Találok ezt-azt rendrakáskor. (Ez nálam élethosszig tartó feladat.) Például ezt. És hozzá az élményt, hogy a kis, kétkazettás (Ausztriából, naná!) magnóm egészen jól szól a fülhallgató kimeneten.