"Volt a Fradinak egy nemzetközi kupameccse, és előtte gesztusként a csapat tizenévesei játszhattak egymással a közönség előtt a pályán. Én az első öt percben ráestem a kezemre, ami eltört, és másnap lett volna a zongoravizsgám. Ezért is hiszek a sorsszerű dolgokban: végül nem lettem futballista, és az sem biztos, hogy klasszikus zenében annyira sikeres lettem volna."
A napokban elhunyt Balázs "Fecó".
Írhatnám, hogy Malcolm meghalt, hogy a többiek hogyan tértek vissza a bandába, hogy tökéletes a borító, hogy 12 darab 3-4 perces szerzeményből áll, hogy élményszámba menően (de valami nagyon) jól szól, de nem ez a lényeg, hanem, az hogy ez az album egyáltalán elkészült. Egy hang meghallgatása nélkül egyértelmű volt számomra, hogy ez egy remek lemez – különben ki sem adták volna.
((Ez a tizenhetedik albumuk, az előzőekből összesen 200 milliónál is többet adtak el. Ezzel a The Rolling Stones-zal (!!) és a Queen-nel vannak egy szinten, és olyan előadókat előznek meg (nem kevéssel), mint például: U2, Aerosmith, ABBA (!!!), Dylan, Bowie, Metallica, Bon Jovi. Elgondolkodtató.))
Soha nem kísérleteztek különösebben, ez most sincs másképp - hozzák a kötelezőt, a megszokottat. Két dalra kitérek részletesen, melyek nálam az anyag csúcspontjai. A Through The Mist Of Time egy remek sláger, stadion-himnusz, a leheletnyi amerikás mellékíz miatt kissé „testidegen”, de ezzel együtt emlékezetes. A Witch’s Spell viszont tömény, 100% AC/DC. Faék egyszerűségűnek hangzik, az „énekrészekben” semmi érdekes, megjegyezhető nincs, viszont akkora (mi? dög, húzás, boogie, blues?) egyediség van a játszott témákban, hogy ezt hallva megértem (érzem), miért rajonganak annyian a zenekarért.
A teljes játékidőre igaz, hogy semmi cicomát, sallangot nem tartalmaz. Nem hallani mást, csak az öt embert, amint a hangszereiken játszanak.
Nem nekem készült – én meghallgatom 3-4-szer, mint a többi lemezüket és kész -,hanem annak a jó néhány millió rajongónak, akik azóta szeretik őket mióta csak először hallották a zenéjüket. Nekik ez a 41 perc egy hatalmas ajándék. Az én pontszámom éppen ezért lényegtelen.
Úgy is az életmű erősebb felében van a helye, hogy a dalok nem túl emlékezetesek.
AC/DC: PWRϟUP (2020.) /Power Up/
Through The Mists Of Time: https://www.youtube.com/watch?v=FpMVBqSWbsA
Witch’s Spell: https://www.youtube.com/watch?v=a-bleGp2ADY
7/10 pont
Pangok ezerrel. Olvasom Tom Hanks könyvét és kb. ennyi az esemény nálam újabban.
Ezért akadoznak a bejegyzések is. Ma este meghallgatom az új AC/DC albumot és reggel írok itt róla.
Vagy valamit a lustaságról.
Nem árul zsákbamacskát, az tuti - olyan a könyv, amilyennek a borító mutatja. Egyszerű, gyerekes, különösebb művészi értékkel nem bír, mérsékelten szórakoztató.
Egy összefüggő történet a mű, melyben emberszerű, velünk kommunikáló ufók jönnek a földre (hárman) és keverednek kalandokba. Csak időmilliomosoknak vagy 15 év alattiaknak tudom ajánlani.
A napokban kb. 10 CD-t vettem a neten, és megérkezésük előtt a hétvégén elindítottam a "pörgessük a CD-ket is, ha már megvannak" akciómat. Nem hiszem, hogy egy év alatt a teljes gyűjtemény sorra kerül, de hátha sokáig tart a lendületem. Most ilyen hangulatban voltam:
Tori Amos: To Venus And Back (1999.): a dupla CD koncert része fenomenális, Fear Factory: Genexus (2015.): 10 pont közeli, Fear Factory: Archetype (2004.), Fear Factory: Transgression (2005.) - szeretem a két Dino nélküli albumot (is), tetszik, hogy dallamosabbak a refrének, Fear Factory: Digimortal (2001.) ez viszont talán a mélypont az együttes életében.
