'Dark Night Of My Soul'

     Történelmi pillanatok, ugyanis ezt az albumot soha nem hallottam még – nem is birtoklom, Youtubeon fülelem, minőségi fülessel. Ez az első CD-jük, és rendesen belecsapnak a lecsóba. Érdekes, hogy sok kiadásnak a borítóján nincs is rajta a címe, csak a CD „élén”, gerincén tüntetik fel. Charlie Dominici énekel, Kevin Moore játszik billentyűkön, a másik hármas a klasszikus felállás tagja.
     A dob hangzása eléggé egydimenziós, egysíkú, de pl. a basszus tökéletesen, élményszámba menően szól. A zene itt-ott kicsit amerikásabb (AOR, hard rock?), mint a későbbi dolgaik – érezni rajta a ’80-as évek korszellemét -, ha nem is glam-et, de soft rockot, de inkább csak az első néhány dalban hallottam ilyesmit és csak az első hallgatáskor. Az egyetlen ismerős a harmadikként érkező, instrumentális The Ytse Jam, amelyet már hallottam koncert(felvétel)eken. Majdnem hat percnyi progresszív villogás, 100%-os, tökéletes Dream Theater. KEMÉNY és technikás, hol sziporkázó, hol visszafogottabb. Ez kb. a teljes, 51 percnyi játékidőre igaz.
Az énekes – akit lecseréltek a többi albumra – átlagos, semmi bajom nincs vele. A Rush „énekesére” hajazó hangja illik a dalokhoz.
     Ez egy aton nagy album. Jobban tetszik, mint a második, pedig maguk a dalok kevésbé erősek vagy megjegyezhetőek. Első hallásra rácuppantam. Nagy élmény, hogy csak egy dalt ismertem róla. El is felejtettem már, hogy milyen egy fantasztikus Dream Theater albumot először hallani.
A borító béna, de kezdésnek elmegy.
Az Images is meglepett pár hete, de arról a koncert dalokat ismertem – ez viszont derült égből ütött be. "Zenemuzsika", kavalkád, sziporka, kreativitás hegyek.  A pontszám

9/10

amiben benne van az újdonság varázsa, de az is, hogy ha majd beleásom magam hangszerenként, az csak emelni fog rajta.

Az első két kép az első szerepe, amiben láttam (Jim Ignatowski "tiszteletes" a Taxi című sorozatban - tényleg, még végig sem néztem a potom 114 epizódot, melyek egy részét talán nem is vetítették Magyarországon. Remélem, működik még az a meghajtóm, amin rajta van.). Azóta is az egyik kedvenc színészem.  

Stimmel hangról hangra és ügyesek is, de sehol nincs az eredetihez képest:

Talán a legegyszerűbb daluk és talán a legnagyobb kedvencem a zenekartól. De hogy dobogón van, az tuti.

 /Dream Theater: Space-Dye Vest/

Van itthon dartsom és igyekszem is rendszeresen gyakorolni. Általában hetente egyszer kb. 1 órát, ami alatt lejátszom 10 darab 501-est egyedül, dupla kiszállóval. Azaz addig dobálok duplára a végén, amíg 10-szer le nem érek nullára. Mint a nagyok.
Aki látott már profi dartsot, az megmosolyogja, de ott tartok, hogy az átlagom 43,19, az első 9 nyilam átlaga 49, a legjobb kör átlaga 65,35, a kiszállókat 21,28%-kal dobtam, a legnagyobb kiszállóm 54, a legnagyobb dobásom értéke 120 volt. Remélem, egyszer lesz jobb, mert (lehet kacagni) ez egy kicsúszott jó eredmény volt.

22-én lesz 85 éves Christopher Lloyd (a képen a kopasz). Rohan az idő.

Volt 2-3 éve egy Kövesd-ZTE 1-2, amely után nem éreztem szükségét, hogy a helyszínen nézzek meccseket. Szombaton erőt vett rajtam a kíváncsiság, és elmentünk a Kövesd-ZTE-re. 1-2 lett. Nem erőltetem a közeljövőben a helyszínen szurkolást, de azért: hajrá, Kövesd!

Érdekes ötlet. A Metallica az aktuális turnéján érintett városok mindegyikében két napon (pénteken és vasárnap) játszik két teljesen különböző koncertet. Mexikóvárosban négy koncert is lesz. Az adott helyszín két napján mások az előzenekarok, és a játszott dalok között sincs átfedés.
Ügyes fogás, mert a rajongók közül aki megteheti nyilván megnézi őket kétszer, kevesebb szerelés, pakolás, utazás, több pihenés a zenekarnak, dupla élmény a fanatikusoknak... Viszont ha nem akkora rajongó az ember, akkor lehet, hogy az adott estés felhozatalból pont a kedvenc dalai maradnak ki. Mert azért nem akkora és nem olyan színvonalú - pláne nem homogén - az életművük, hogy abból akár véletlenszerűen is lehetne válogatni.
A kreativitás dicsérendő. 

Az (1972-es rendeszvényre épült) Olimpiai stadion kb. 200 méter magasról. Gyepet cserélnek rajta és felújítják, hogy még 50 évig használhassák. Miközben Akasztón... Nem mellesleg: ez az egyetlen stadion, ahol BL meccsen voltam eddig. Kettőn. Nem is tervezek többet, amíg a Mezőkövesd érintett nem lesz. :)

Talán egy fórumon találtam? Gratulálok a szerzőnek.

És az érdeklődő tekintet.

Az igaz, hogy felrobbantották az eredetit, de legalább egy müncheni múzeumban megtekinthető egy egészen szép, nagy makettje.

Kis falu a határ mellett. A jelzett időpont után sokkal megjelent egy hölgy kocsival, elintézte pár ember dolgát, aztán elkocsikázott. Hétköznap, munkaidőben (ki ér rá??), esőben, hóban kemény 15 perc - ezt nevezem szolgáltatásnak!

A hosszú hónapokon keresztül 205 (vagy 209?) Ft-ért vásárolt tej fölött a kötelező csökkentést követően hirtelen ez a felirat fogadott és fogad a mai napig. 

     Bizony! Semmi nem gátol meg abban, hogy újabb sorozatba kezdjek, annak ellenére, hogy szinte egyiknek sem érek a végére. A negyedik albumától követtem naprakészen a zenekar zenéjét (a dobosuktól való elköszönésig), de az első három album dalait talán csak koncert(felvétel)eken hallottam. Örültem tehát, mikor a Rosenheimerstrasse 77-ben potom 10 Euróért beszerezhettem a kezdeti dolgaikat a múlt héten. Kicsi üröm, hogy a Train Of… így már kétszer is megvan eredetiben, viszont az első album nem része a csomagnak, azt még nem birtoklom. Ezért kezdem a sorozatot a második CD-jükkel.
     A borító nagyon tetszik, főleg a madár. Itt kezdenek 3-4 dolgot összemixelni – ez sokáig jellemző volt a csapatra – és remekül sikerült. A felállás a klasszikus, kivéve, hogy ekkor még Kevin Moore a billentyűs.
     8 dal, 57 percben. A Pull Me Under-rel indul – a Greatest Hit :), az egyetlen slágerük, a klip sokkal rövidebb, mint a 8 perces szerzemény – és itt található a Take The Time koncert himnusz, a végére hatalmassá terebélyesedő Learning To Live és a Metropolis-Part I is, rossz tehát nem lehet. Ezek talán mindegyike a mai napig a koncertek része. A Mertopolis és az őt követő Under The Glass Moon a két legkomplexebb dal a nyolc közül, helyenként rendesen elengedik az ujjaikat és a matekot bennük, de ezzel együtt is minden percük élvezhető laikus zenekedvelők számára is. A Pull me… és a Take… között az Egyirányú út (Egyedül Blues) témája szólal meg az Another Day-ben, ami azért bravúros, mert három évvel megelőzte az Edda „eredetijét”. A legnagyobb kedvencem a lemezről a mindössze 2 és fél perces Wait For Sleep a hangulata miatt.
     Összességében jó kis dalok gyűjteménye, kellő mennyiségű, de messze nem eltúlzott mértékű hangszeres villanással. Portnoy (dob) még nem zsenizik, csak lekíséri a dalokat, LaBrie (ének) gyakran azt a benyomást teszi rám, mint élőben, hogy csak erőlködik, kiabál – de lehet, hogy csak én vagyok érzékeny a hangszínére, ha kiengedi a hangját -, Petrucci (gitár) viszont alkot nagyokat. Kellemes, jó kis album. Érdeklődő laikusoknak, rockereknek és progresszivitásra vágyóknak is bátran ajánlható.
/Független, szűz fülű ellenkező nemű kritikusunknak 3-4 dal kifejezettem tetszik, csakúgy, mint az énekes hangja, és csak kevés, progos résznél mondta, hogy „ez már sok”. Összefoglaló értékelése: ez jó választás volt, mert hallgatható, 7/10 pont. Ez Nála kiemelkedő ilyen típusú zenére./
Aki még nem ismeri a zenekart, mindenképpen bátran ismerkedjen velük. Nem érdemes az én kritikáimra várni – jobb előre menni a hallgatással (én időrendben tervezek haladni), hogy majd vitatkozhassatok a véleményeimmel. Ahogyan ex- gitáredzőm is tuti megteszi majd, ha épp beszélgetős passzban lesz.

8,5/10 pont, kerekítve 8/10

Azért is szeretek külföldön időt tölteni, mert ilyenkor általában bővül a zenei gyűjteményem is. Most éppen szerény 17 CD-t sikerült beszereznem, amelyek közül a Saturn matricások ráadásul bontatlan új példányok. (Jó, a felső sorban balról az első kettő az útra olvasáshoz vett "Hammer" melléklete.) Isten áldja a (használt és új) lemez(eket áruló)boltokat!

/NEM, fogalmam sincs, hogy az eddig csak a függőleges képeket elforgató felület most miért forgatja el a vízszintes képet is, akaratom ellenére./

"Mi olyan számokat írunk, amelyek hatására az ember bebassza egy rendőrautó ablakát!"
                                  /A Sick Of It All-ban zenélő testvérpár könyvéből (Vér és verejték)/

Csaknem 18 százalékos lesz az éves infláció - mondta Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter.

Mint utólag (!) kiderül (majd), stroke után szedte össze magát és nyomta le a legutóbbi turnét 70-71 évesen. Szeretem a humorát. Lényeg, hogy jól van. Éppen arra gondoltam, hogy "sokáig éljen, egészségben!", amikor kimondta, hogy "Isten áldja mindegyikőtöket". Csak kedvelni lehet.

"Nagyon büszke vagyok a csapatra, óriásit dolgoztak ma a játékosok az egész mérkőzésen és nagyon sokszor olyan helyzetbe kerültünk, amikor közelebb kerülhettünk volna a célunk felé."
           /Boér Gábor (ZTE), miután két vereséggel kiestek a nemzetközi kupából/

"Két félidős mérkőzés volt.."
"... sajnos nincs bennünk több."
          /Kuttor Attila (Mezőkövesd) két meccs, két vereség, most éppen otthon, egy 4-2-es a Diósgyőrtől/

Négy magyar csapat játszott a nemzetközi kupákban, ebből három az első adandó alkalommal kiesett onnan, ahol indult. A Debrecen 11-esekkel jutott tovább (10 ember ellen), a Ferencváros pedig még áll ott, ahova kiesett. A helyzet tehát a szokásos. Nem kell attól tartanunk, hogy jövőre hat csapatunk indul a BL-ben.

Szkenneltem egy nagy gépen. Megmutatta a srác, hogyan működik. "Nem rakétatudomány. A NASA-ban tudod, mit mondanak?: Nem zeneelmélet. :) És a zenészek?: Nem burkolástechnika. És körbe is ért a sztori, mert a burkolás nem rakétatudomány."

Még manapság is találok olyan Motörhead zenakari fotókat, melyek újak számomra. Nem kevésen közülük felröhögök. Amíg a cápát (aztán a zoknit, majd a békatalpat) meg nem láttam, addig csak mosolyogtam. De nagyon. Nyugodjanak békében!