'Dark Night Of My Soul'

11-est (is) csak egyedien:

      Korai és rajongói. Ez a két hibája van a könyvnek.
2013-as, azaz egy akkor 25 éves emberről szól. Esetünkben még az is "ront" rajta, hogy mindössze két lemez után íródott, a "25" megjelenését megelőzően véget ér.
      Egyébként korrekt mű, sok érdekes dolgot megtudunk Adele pályájának kezdetéről, hátteréről, a hangjával kapcsolatos betegségekről/erőltetésről... Rajongói, a szónak abban az értelmében (is), hogy a szerző odavan az alanyért, művészetéért. Ez nem baj, de egy könyv esetén pici távolságtartás, objektivitásra törekvés soha nem hátrány. Persze, Adele - lemezei, hangja - hatalmas.

      Egy szövetségi rendőrbíró és új társa egy kis szigeten lévő elmegyógyintézetből eltűnt nő után nyomoz. Megérkezésüktől kezdve egyre ellentmondásosabb, bonyolultabb a helyzet, egyből érzik, és az olvasó is, hogy valami nagyon nincs rendben a szigeten lévőkkel. Ahogyan halad előre a történet, úgy válik ez az érzés egyre biztosabbá, erősebbé, majd a tények is alátámasztják, hogy valami másról szól ez a nyomozás, mint a beteg hollétének kiderítése. Egyre nyomasztóbb a légkör, komolyabb dolgokat gyanít a rendőrbíró a háttérben, és a sziget elhagyása is egyre kevésbé tűnik magától értetődőnek.
      Nagyon jó és jól megírt történet, kb. akkora csavarral a végén, mint a Hatodik érzék-ben (Bruce Willis, film). Élmény volt olvasni. Sajnos túl apró részletekben, esténként olvastam. Max. 2-3 nekifutással jobb lett volna a végére érni - és jó lett volna, ha van időm utólag visszalapozgatni, de erre nem volt módom.
      Scorsese filmet is forgatott belőle Leonardo DiCaprio főszereplésével.
Nagyon tudom ajánlani a könyv elolvasását.

Tény, hogy egyetlen Chicago közelében lakó embert ismerek, Ő pedig rendesen harsány az én füleimnek. Ezek szerint ez népbetegség arrafelé.:)

... négy csapat angliai a Bajnokok Ligájában a 8 közé jutottak közül. Két londoni és két manchesteri. Pedig a 16 között teljesült Adolf álma: német csapatok tették a lábukat Anglia földjére :)  :

Tottenham-Dortmund 3-0,         Dortmund-Tottenham 0-1,         (szumma: 4-0)
Liverpool-Bayern München 0-0, Bayern München-Liverpool 1-3  (szumma: 3-1)
Schalke-Manchester City 2-3,  Manchester City-Schalke 7-0    (szumma 10-2)

6 meccs, 5 győzelem, egy döntetlen, 17-3, ebből Angliában kapott gól: 0.

Német valahogy nem került a 8 közé. Szerintem rossz volt a sorsolásuk.

"Felrobbant egy busz Stockholm fővárosában."
                                                  /RTL Klub, Híradó/

Az attitűd süt ebből a dalból. Egy az egyben Prodigy, pedig sem a stílus, sem a hangszerelés nem egyezik. Gyilok jó:

Meghalt a The Prodigy (egyik) énekese. 48 éves korában öngyilkos lett. Halála előtt két nappal még részt vett egy 5 km-es futáson, ahol egészen jó eredményt ért el.
Már vagy 15 éve benne volt a kettőben :((, ha tippelnem kellett volna, hogy mely híresség hal meg legközelebb a drog miatt, de így azért...
Veszett (jó szó!) nagy zenét játszottak, játszanak és nem gyengén újító a banda:

      A Violator LP-re a zenekar által újrakevert verzióját szó szerint nem merem másodszor meghallgatni, akkora csúcs, de az A Broken Frame eredeti kiadásától is behaltam (írtam róla itt). Most pedig megláttam ezt a vásárban. Szétalkudtam az agyam, levettem a harmadát az irányárnak. És nagyon örültem. Igaz, magyar nyomás, kissé poros, de karcmentes állapot.
Így is az eredeti, új ár több mint tízszereséért vettem meg, használtan. És fülig ér(t) a szám.
Otthon erősítő bemelegít, közben portalanítottam, villany lekapcsol, és indul. Rögtön a Never Let Me Down Again-nel. És csalódtam kicsit. Sűrű, eléggé "egyben" van a hangzása, sok a közép (a hangfal is tehet róla). Röviden: nem szól jobban, mint egy CD.
Aztán jöttek a "szellősebb" dalok, és az állam leesése is a hangzástól. Minden a helyére került, a frekispektrumot pedig kihasználja, mint gyakorlatilag a zenekar összes albuma.
Az A oldal átlagos. Jól szól, de a Strangelove vagy a Little 15 soha nem volt a kedvencem.
A B oldal viszont mindent visz. Indul a fém dísztárcsa földön pörgésével, az egyik legnagyobb slágerükkel (Behind The Wheel) és sokkal kísérletezőbb dalokkal folytatódik. A To Have And To Hold csak egy rövid zenei monológ (nincs refrén, nincsenek dallamok a szintiken, nincsenek szólamok), de nagyon nagy kedvencem a legelső hallgatástól mostanáig. A Nothing is minden csak nem sláger, a Pimpf pedig aztán végképp csak egy (koncerteket kezdő) hangulatfokozás, hogy a tetőfokon zuhanjon a hallgató a csendbe. Mindkettő hibátlan.
      Az A oldal 8 pontos, a B pedig 10. Az egész lemez hatalmas. Annak idején is söpört. Szakmailag is remek - újító, kreatív -, viszont a szuper daloknak hála a címének is megfelel (Zene a tömegeknek - egyszerre poénos, magabiztos és ironikus cím.).
A Violator-rel értek a "szintipop"+"csak effekteket, hangmintákat pakolgatunk egymás mellé" korszakuk csúcsára, de ez az album is magasan az életművük csúcsa volt 1987-ben.
(Később a zenekar eltolódott rockosabb/gospelesebb irányába és még jobb dolgokat alkotott.)
Isten áldja a régiségvásárokat!

Depeche Mode: Music For The Masses (1987.)

9/10 pont

Gong, Made In Hungary, 1987.

     Szégyen szemre eddig talán csak egyszer láttam Tibuszt gitározni, amikor Szűcs Antal Gáborral a latin duót tolták. Az idei (nem) Kocsonya (nem) Fesztiválon az Ő zenekarának fellépését vártam legjobban. (Megérne egy bejegyzést az is, ahogyan a város lenyúlt egy komplet rendezvényt, de a név esetén a jog az egész (és nem a lopás!) kitalálóinak oldalán állt.)
Szabadtér, nulla fok, metsző szél - nem ideális körülmények élő zenéléshez. A szaxofon egy szám után/alatt meg is adta magát. Ezt leszámítva minden remek volt: tökéletes hangerő, a vokálok helyenkénti halkságát leszámítva hibátlan hangzás, jó dalok.
Nem szántották fel a színpadot, de ez a zene(kar) nem is erről szól. Tibusz játéka kifejezetten tetszett. Hangulatos, szellős, kényelmes, egyéni (!!!), ízlésemnek való. Charlie nem mai gyerek, rajta is érződik, látszik a kor, de nem csak vállalható, hanem teljesen rendben lévő a teljesítménye, jelenléte, kisugárzása. A szövegekkel volt gondja olykor, de semmi vészes, mindent lazán, profin, humorral kezelt. Két vokalista, hat (hét??) zenész, ismert, jó dalok - csak pozitív lehetett a végeredmény.

A képet a miskolcifarsang.hu oldalról szedtem.

Péterfy Boriék másnap ugyanott kicsivel jobb időben, de még mindig hidegben nagyobb tömeget mozgattak meg, de számomra kissé túl sok volt az elektronika a zenéjükben, Deák Bill kapitány (akit most láttam először) pedig vasárnap sokkal kisebb hangerővel és vérszegényebben tolta a blues-ra fogékony, szép számú közönségnek. Belenéztünk még az AB/CD feldolgozás koncertjébe (soha nem találnátok ki, kiktől játszanak! :), amely korrekt, a vártnál jobb volt.

     A szerző író szakon szerzett diplomát (+ angol, Lincolnshire-ben él). Ez csinált kedvet a könyv elolvasásához.
Napjaink (?) Angliájában játszódik, ahol a (halálos) ítéletekről egy show-műsorral megtámogatva a közvélemény, szavazással dönt. Nincs tárgyalás, bíróság, bizonyíték, kihallgatás. A vádlottak az ítéletet megelőző hét napjukat egyre kisebb cellában töltik,elzárva egymástól és gyakorlatiag a kölvilágtól, a hetedikben pedig ott a villamosszék is.
Egy 16 éves lány esete több okból is a figyelem középpontjába kerül...
      Kíváncsi voltam, hogyan ír egy "profi", aki ezt tanulta. Nos, egészen jól. Sodrón, filmszerűen, érdekveszítően. Az alapötlet jó, de nagy filozofálást azért nem kerít, nem fejti ki a felmerüő morális, jogi kérdéseket. Ezeken - ha akar - elgondolkodhat az olvasó, ha pedig nem, akkor falhatja a lapokat, hogy mielőbb megtudja, mi rejtőzik a háttérben, mi lesz a főhősnő sorsa.
A sztoriban annyi furcsa számomra, hogy alapból stresszes helyzetekben (gyilkosság után, kivégzéskor) is nagyon logikusan, élesen, gyorsan gondolkodnak a szereplők. Ez egyszerűen hihetetlen, valószerűtlen. Ezt leszámítva jó könyv, két délután/este alatt elolvastam.
2016-ban jelent meg. Aktuális kérdéseket is felvet.

"..., amikor a németek békepártiak, az annyira hiteles bír lenni, mint Dieter Bohlen a Motörheadben!"
                                                                     /Wan2 magazin, 2003. május/

     CD-t vettem. Egy telefont követően nem csak hogy még aznap házhoz hozta a "zenekar", de kaptam kitűzőt, matricát és pengetőt is a lemez mellé. Plusz - mivel késtek egy kicsit - egy fuvart is haza a munkahelyről. Rajongóbarát hozzá(m)állás. Köszi!!

     Ezt a lemezt még nem, viszont az alábbi albumokat meghallgattam az elmúlt héten: Adele: 25 (2015.), The Glove: Blue Sunshine (1983.), Bonnie Li: Wǒ Men (2018.), Intim Torna Illegál: Élni jöttünk (2018.), Zord: Disasters Grind (2007.), Zord: Thorny & Wounds (2013.), The Smashing Pumpkins: Shiny And Oh So Bright, Vol. 1/LP: No Past. No Future. No Sun. (2018.)

Egyik kollégám gyűjt ilyesmit. Némelyik eléggé mutatós/történelmi:

Hallgatom a tavalyi (sorrendben negyedik) Intim Torna Illegál albumot, és az jutott az eszembe, hogy az önazonosság jó dolog, hogy nem biztos, hogy feltétlenül alakulni, változni, "fejlődni" kell egy zenekarnak. Ha valamit jól csinálnak, akkor az (pl. az ITI esetén) negyedszerre is ugyanolyan jó, mint először. Ha elkerülik az unalmassá válás csapdáját.

Ott a másik "véglet", a The Smashing Pumpkins, akik zenéje sokat változott, az elmúlt évtizedben nem is jó irányban. A "friss" lemezük viszont visszatérés a régi szép időkhöz. Egy ilyen album megítélését (az ITI-ét is) csak az határozza meg, hogy alapból mennyire tetszik a zenekar a hallgatónak. Ennek függvényében beszélhetünk önismétlésről, kreativitás elvesztéséről, sikerhajhászásról, vagy egyszerűen mondhatjuk azt, hogy KÖSZÖNÖM a jó zenét. (És a jó klipet.)

Dream Theater: Once In A Livetime, kettes lemez

     Annyit bántom (joggal :) a zenekart az újabb dolgaik miatt, hogy azt hihetnétek, bajom van velük. Pedig nincs. Az életművükön nem ígérem, hogy végigmegyek, de a vasárnapi takarítás alatt a címben szereplő koncert CD-jük második felét hallgattam, és gondolatokat indított. Mellesleg: ez a legrégebbi albumuk, amely megvan. 1998- as.
Ezen keresztül ismerkedtem annak idején a zenéjükkel. És döbbentem, hogy mennyire tömény és technikás, amit csinálnak. Nem is tudtam teljesen befogadni akkor, éppen a töménysége miatt.
     Viszont minden relatív. Mai füllel és aggyal hallgatva egy remek korongnak tartom. Sokkal jobb, mint amit az új dobosos korszakban csinálnak. (Érdekes, hogy itt még Portnoy (dob) sem annyira szembetűnően extra-klasszis, mint az ezt követő időszakban.) ((Petrucci (gitár) és Sherinian (szinti) viszont már a topon zenél itt is.))
Már az első Trial Of Tears alatt nagyokat bólogattam, és előkerült a léggitár is. Itt még a dalokon, a refréneken van a hangsúly, kissé nyersebb, keményebb, ösztönösebb, mint az életmű későbbi zenéi. Még éppen csak elindultak a nagy úton, nem jártak be sok ösvényt, minden nyitott volt.. Kissé (hangsúlyozottan csak kissé) kiforratlanok is talán. Vokálcentrikusan zenét hallgatóknak a dalközpontúság ellenére sem ajánlom, mert LaBrie végigrikoltozza a saját részeit.
Változatos, hosszú - és ez csak a koncert második része! - és feltűnően sok lélek van benne. Nagy zene, főleg a zenekar legutóbbi néhány albumához képest.
Ezen van a Nulladik típusú találkozás poén (rögtön az említett első dalban) és a Metallica (Enter Sandman) gag is.

Aztán meghallgattam az első felét is a koncertnek. Az töményebb.

A szóban forgó második lemez minimum 7,6/10 pontos nálam.

Az alábbi albumokat hallgattam még a héten a fentin kívül: Adele: 19, REM: Up, Nirvana: Nevermind, egy 10 számos Omega válogatást, és leszedtem a friss Hiperkarmát, amire nagyon kíváncsi vagyok.

Jó a borítója is:

Beleakadtam a Japánban készített fényképeimbe. Mivel lassan 7 éve nem nézegettem őket, némelyikre rácsodálkoztam. Pakolok ide néhányat alkalomadtán.

"... a munka vár, én nem maradhatok"