'Dark Night Of My Soul'

..., ugyanis az 1001 albumgenerátor a Rubber Soul-t dobta másodiknak a The Beatlestől (1965.). Eszem ágában nem lett volna újra meghallgatni, de mivel egészen jókat írtam róla, és - ha jól rémlik - a pontszáma is a legmagasabb, amit The Beatles albumra adtam eddig, melóban feltettem a fülesben. Hallgatható. Majdnem jónak is lehet nevezni. Kevés hiányzik hozzá. Könnyen lehet, hogy ez a legjobb lemezük. A sztereó hangzás viszont nem a barátjuk, a térrel nem tudtak mit kezdeni - valami vagy a jobb vagy a bal oldalon szól náluk, ami idegesítő. 

X: Wild Gift (1980.)

     Ezt dobta elsőként a tegnap említett generátor. Örültem, hogy nem ismerem a zenekart, soha nem hallottam róluk, így az albumot sem, így nem zavart, hogy egyből láttam a nevüket és a borítót, az viszont igen, hogy az évszámot is.
     Jó kis - erősen a Ramones-ban gyökerező - női énekes punk zene fogadja a hallgatót az első két dallal, de aztán a harmadik annyira eltávolodik ettől, hogy csak lestem. A hölgy mellé megjön a férfi énekes - marad is későbbre - és egy sanzon? reggae?? beütésekkel megáldott/átkozott tingli-tangli szenvedést kapunk. Igen, annyira nehéz leírni, mint elképzelni. Nem tesz jót a lemeznek, de ez csak pillanatnyi kisiklás.
A folytatásban aztán eltűnik a Ramones és marad a nyers, egyszerű, de eredeti földhözragadt rockzene. Szeretem az ilyesmit. Nincsenek nagy megfejtések, sem különösen emlékezetes dalok, de az attitűd simán 10 pontos.
A nő hangja, stílusa a The B-52s (egyik?) énekesnőjének érdekes (pimasz?) hangképzését juttatja eszembe, a férfié pedig nagyon illik mellé - teljesen egyenrangúak és sokat tesznek hozzá a végig lendületes zenéhez.
Annak ellenére változatos az anyag (van kb. két, a '60-as éveket idéző rock 'n' roll szám is), hogy a dalok zöme rövid, 2(!!)-3-4 perc alatti, 33 perc alatt lemegy a 13 darab, a hangszerelés és a cicomázatlan hangzás viszont homogenitást adnak az egésznek.
     Kifejezetten tetszett ez az album, kellemes meglepetés volt egy nagyon jó kis zenekartól, nagy örömmel hallgattam. Nem tömeg zene, de örülök, hogy egészen napjainkig alkottak, volt tehát közönéskük. Az utolsó, 2024-es albumuk is legalább ennyire jó, mint ez, a karrierjükben a második. Az attitűd és az eredetiség fontos dolgok.

8/10 pont

/Független, ellenkező nemű, az enyémtől nagyban eltérő zenei ízlésű kritikusunk gyakori fejcsóválás mellett fülelte - szintén életében először - a zenét, mely "nagyon a '70-es évek elején" készülhetett szerinte. "Annyira nem jó, hogy nagyon, nem az én stílusom és az énekesek sem jöttek be annyira" -foglalta össze röviden a hallottakat és 4/10 pontra értékelte az albumot./

Ne nekünk, hanem a fületeknek higgyetek! Ha csak 2 perc 17 másodperc esélyt adsz a csapatnak, akkor az a Some Other Time legyen 19:29-től:

Mialatt olvasgattam itt-ott a tegnap említett 100 magyar lemezes könyvről, tudomást szereztem az 1001 lemez amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című kiadványról is. Hirtelen megragadta a képzeletemet - ezt hamarabb beszerezném, mint a másikat -, de inkább csak az érdekelne, hogy mennyit hallottam, mennyiről hallottam az 1001 közül. A végighallgatás csak azoknak tűnhet jó ötletnek, akik túl nyitottak és/vagy nem tudják, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy nekünk nem tetsző zenéket hallgassunk - vagy esetleg nincsenek túl a kétezer hallott albumon. Kevés dologra vágyom kevésbé, mint 60-as évekbeli Bee Gees nyávogást vagy mondjuk Beatlest hallgatni - olvashatjátok, utóbbi zenekarral mekkorát és mióta küzdök -, hogy csak az általam ismert kerülendők közül említsek kettőt. Persze, én egy rigolyás öreg trotty vagyok. :)
Aztán - "Isten áldja az internetet!" - olvastam a https://1001albumsgenerator.com/ oldalról, amely (hétköz)naponta kiválaszt egy albumot a könyvben szereplő 1001 közül, és felajánlja hallgatásra, véleményezésre. Na, ez rendesen hatott a kíváncsiságomra. Ha lehet úgy csinálni, hogy csak hetente vagy havonta hallgatok meg egyet közülük, akkor élni fogok a lehetőséggel. Ha nem, akkor hetente/havonta új néven újrakezdem a kihívást - milyen leleményes a mi népünk. :) Nyilván nem jutok el 1001-ig, de amíg meg nem unom (a felhozatal miatt), addig szívesen ismerkedem új zenékkel, illetve írok pár gondolatot olyan albumokról, melyeket a generátor nélkül is ismertem már.
Az első delikvenst szombaton rá is küldtem a hi-fi-re.

Az mekkora vicc, hogy a könyv borítóján Sid szerepel egy szólógitárral, aki életében legfeljebb néhány számban játszott egyetlen albumon, ott is basszusgitáron, és arról is erősen megoszlanak a vélemények, hogy basszusgitározni milyen szinten tudott, ha egyáltalán!

Azt hiszem, már csak két magyar LP hiányzik a gyűjteményemből - értsd: azok közül, amelyek kis mértékben is érdekelnek. Az egyik a V'Moto-Rock Garázskijárata, az is csak azért, mert helyette tévedésből a zenekar egy már meglévő lemezét vettem meg ismét (az V-öst, ha valaki szeretné megkapni), a másik pedig a nem túl nagy zenét rejtő Éjszakai országút az Omegától, amelyet viszont nagyon ritkán láttam vásárokban, akkor is drágán - ezzel teljes lenne a Babylonig a diszkográfiájuk nálam. (Ha bárkinek van felesleges példánya bármelyikből, jelezze, kérem!)
Néhány hónapja, a sort és az egész történelmet indító első Omega beszerzését és meghallgatását követően merengtem el azon, hogy tulajdonképpen sokkal kevesebb híres, ismertebb zenekarból és albumból áll a magyar LP-k "érdemi" listája, mint gondolnánk.
Nyilván a nyolcvanas években jött egy hirtelen felfutás sok zenekar indulásával, majd a kilencvenes években egy rövid időszak, amikor szinte bárki kiadhatott lemezt, akinek pénze volt, de utána le is áldozott az egésznek, és jött a CD korszak.
Azért filózom ezen, mert láttam a neten, hogy a Telex kiadott egy könyvet "A 100 legfontosabb magyar lemez" címmel - és egyből az jutott eszembe, hogy nincs, vagy csak igen nagy jóindulattal van száz darab magyar LP, ami fontos lenne. Ezen is filóztam kicsit, és nyilván szubjektíven elkezdtem összeszedegetni, hogy - messze nem fontossági sorrendben - nálam mi lenne egy ilyen kiadványban: az első három Edda - igen, a harmadik is, mert megmutatja, mit tudott eredményezni a cenzúra -, egy kötőjel négy KFT, négy-öt Omega, az első Auróra (de nagyon és kiemelve), az első Pál Utcai Fiúk, pár Skorpió és Bergendy, néhány Karthago, Piramis, Korál, két P.Box, kettő-három P.Mobil és Beatrice, egy Bizottság, Rolls, az első két, Nagy Feró-s Bikini, egy-két Európa Kiadó, Dinamit, Hungária, Zorán, Illés, D. Nagy-os Bikini, esetleg R-Go, az egy szem Metro, sok LGT, pár Katona Klári, egy Udvaros Dorottya, legalább kettő Pokolgép és egy Ossian, egy Moby Dick, talán egy Kern. Fonográf, Bojtorján, 100 Folk Celsius, Demjén, V'Moto Rock ízlés szerint. Az eladások és a korszellem szemléltetése miatt bekerülne Korda, Neoton, Első Emelet és egy mulatós, plusz egy cigányzene. Hogy ne mindig csak cikizzem szerencsétlent, legyen egy Koncz Zsuzsa is, felőlem az István a király mellett és nyilván sokak szerint kell Bródy és Szörényi is. Biztosan felejtettem ki fontos előadókat, de velük együtt is ez csak kb. 80 darab kiadvány lenne, ha pedig zenekaronként egyre visszük le, akkor még messzebb vagyunk a száztól.
Online belelapozva a kiadványba azt látom, hogy a szerzők a CD korszakból is válogattak, és - ha nem tévedek - előadónként csak egy albumot említenek. Így viszont túl híg és túl széles a választék és - címével ellentétben -messze nem a legfontosabbakat tartalmazhatja. Nálam nagyon kevés magyar album van a kedvencek között, de jó, hogy kedvcsinálónak, emléknek készülnek ehhez hasonló kiadványok.

„A körülményekhez képest jól néz ki.”
„Te nem Dougie vagy?”

Richard és a gonosz Cooper a helyet keresik a koordináták alapján - meg is találják, de ez Richardnak nem tesz jót, éppen arrefelé jár a régóta a vadonban tébláboló Jerry is; Dougie kómában fekszik az áramütéstől egy kórházban, de aztán magához (Cooperhez) tér (szól a filmzene!), és megkapja a túlvilági félkarútól a zöld gyűrűt - a mag is a félkarúnál van; Tim Roth és társa végzetes tűzpárbajba keverednek egy parkolási vita kapcsán; Diane emlékszik, majd viselkedésmódot és világot vált - kétszer; a bárban - ahová megérkezik Audrey és párja - Edward Louis Severson (alakítja: Eddie Vedder!) ad elő egy akusztikus dalt, majd következik Audrey borult tánca egy borult zenére, amit bunyó és egy fordulat követ, a stáblista alatt már visszafelé mozgó zenészek zenélnek.
Ez egy átlagos epizód, már majdnem elfogadható mennyiségű eseménnyel.

Volt a csapatban, aki még nem látta, hát átmentünk rajta.

Amikor azt hiszem, hogy annál, hogy az angoloknak német szövetségi kapitánya van nincs lejjebb, akkor megpillantom ezt:

Itthon kikaptunk az írektől 3-2-re (79. perc: 2-1 ide), így sorozatban a tizedik világbajnokságon nem leszünk ott... A mérkőzést követően a stúdióban Bozsik Péter és Dragóner Attila (szakértők) versenyt futottak a semmi fényesre nyalásában. Szemezgetek:

"Igazságtalan.", "Balszerencsés momentum.", "25-ből 24 labdát kifejelünk az ilyen beadásokból", "Megtettek mindent a fiúk",
"Ilyenre roppant nehéz felkészülni, hogy jön a kétszázezredik beívelés, amiből hiába oldasz meg ezret jól..."
A második vagy harmadik gól előtti ír passz "Kóbor labda volt", "Most is jó volt látni azt, hogy nem mentünk fejjel a falnak.", "Jó taktikával, jó felfogással iszonyatosan keményen harcolva...", "Van mentális ereje a csapatnak.", "Nagyon fókuszált, nagyon koncentrál csapatot láttunk." "Szinte végig kontrollálta a csapat a meccset. Ezért nehéz magyarázatot találni erre." "Balszerencsés motívum volt.", "Ez ellen nagyon nehéz védekezni, ez ellen a játékstílus ellen.", "A mérkőzésen 99%-ban az történt, amit mi akartunk".

Szövetségi kapitányunk (Rossi) is megszólalt. Üveges csirkeszemekkel ilyesmit sikerült előadnia:
"Nem tudom, mit mondhatnék.", "Az első találkozón meg lehetett volna a 2-1, itt meg lehetett volna a 2-2..." "Én vagyok az első számú felelős." "A mesterhármast szerző Troy Parrottra készültünk, ismertük a képességeit."

Fel sem merült a lemondása.

A humor - és az üzleti érzék - fontos. A Kétfarkú Kutya Párt új pulcsija, avagy: senki nem mondhatja, hogy a Miniszterelnök nem hoz létre értéket:

/A kép forrása: hvg.hu/

Van a pofátlan, rosszindulatú hülyeségnek is határa. Ez az írás - vagy vegyük csak a címét - ezen a határon túl volt/van: https://www.origo.hu/kultura/2023/07/guns-n-roses-budapest
Nyilván fölösleges volt, de megkérdeztem olyat, aki ott volt a koncerten, hogy mi volt a helyzet. Jót röhögött ő is az "újságírón". A magyarok annyira tömegesen menekültek az unalmas koncertről (Slash hosszú szólói alatt és miatt - EMBER!!!), hogy a zenekar rá két évre, idén ismét telerittyentette a Puskást (miközben a Roxette a fél Papp Lászlót is csak félig tudta megkongatni a múlt héten - ez is megér pár elmélkedő pillanatot). Már a fenti, 2023-as "koncertbeszámoló" olvasása azt hozta ki belőlem, hogy utána elhatároztam, hogy írok a Roses dalairól, különösen azok szólóiról. El is készült a jegyzetem papíron, még akkor, de a lustaságom... (Mit ad az Úr!? Az időközben feltűnt Magyar Péter első komolyabb rendezvényén nem fogjátok kitalálni, hogy mi történt az origo tudósítója szerint - tömegesen menekültek az emberek róla. Színvonal, oh!)
Mivel nem akartam elaprózni, a dupla dupla album (nem elírás) nótáival kezdtem a fülelést. Nyilván nem most, mert a megjelenése óta megvannak műsoros kazettán és pár éve megvettem Kassán CD-n is őket. Ha úgy alakul, újrafülelem a debütáló albumot is. Az első rész:

Guns N' Roses: Use Your Illusion I (1991.)

- Right Next Door to Hell: átlagos, tempós dal (6/10), egyszerű, atmoszférával bíró szóló (7/10),

- Dust N' Bones: az én ízlésemnek túl (boogie woogie-s, country-s? amerikai?) szürke (5/10), a szólóban sincs semmi különös (6/10),

- Live and Let Die: ki nem állhatom - bár a mini beindulás nem rossz benne - mint ha nem is ők írták volna :))) (5/10). Szólója vagy nincs vagy átaludtam (-/10),

- Don't Cry: kár, hogy agyonjátszotta a TV, rádió, mert remek dal (8/10), lassú, de király szólóval (8/10),

- Perfect Time: hatás nélkül átmegy rajtam a dal (6/10), egy rövid tekerés a szólója (7/10),

- You Ain't The First: kis akusztikus/western/country (7/10), gyakorlatilag nincs szólója (-/10),

- Bad Obsession: nekem ez is túl Amerika (Aerosmith?), de tetszik, mert jó a zakatolása és a felcicomázottsága (6/10), a szólóját elviszi, lehúzza a dal stílusa (5/10),

- Back Off Bitch: csak a refrén miatt nem klasszikus? (8/10) Felfedezetlen gyöngyszem a szólója (9/10),

- Double Talkin' Jive: egyenes, tempós, nem túl érdekes, de nekem tetsző dal (7/10), mintha csak egy felvezető lenne a csodás szólóhoz (10/10), mely egy jó kis "latin" gitározásba fordul a végén,

- November Rain: hatalmas dal (10/10), érzelmekkel teli szólóhegyekkel (10/10). Kéjhömpöly. A záró gitár nyígatásra adok egy plusz 10/10-et

- The Garden: nem Alice Cooper miatt, de ez a fura dal a kezdetektől bejött nálam (8/10), a szólója is eléggé bizarr, de díjazom (8/10),

- Garden Of Eden: zagyva, semmilyen dal (5/10), a szóló összeszedett (7/10),

- Don't Damn Me: egy laza rock nóta (7/10), vérbeli, jól odarittyentett szólóval (8,5/10),

- Bad Apples: ebből a dalból hiányzik kb. minden (4/10) a jó refréneken és az átlagos (6/10) szólón kívül,

- Dead Horse: atom jó nyitó akkordok (Axl szerzeménye?) (ex-edzőm: A, H, Gisz, A?) -> első hallásra megfogott annak idején (9/10), átlagosan jó szólóval (7/10), 

- Coma: régen jobban tetszett, de egyértelműen van benne valami (7/10), egyszerre laza és érzelmekkel teli a szólója (9/10).

"Lélektanilag jól jött volna, ha nem kerülünk háromgólos hátrányba a szünetig."

A Budafokkal az NB II. utolsó helyén áll éppen a szakember úr.

Egyik kedvenc riffem, ezt már biztosan írtam. Ahányszor hallom, látom ennek a dalnak az élő változatát, mindig az jut az eszembe, hogy (hatalmas örömzene) mekkora kár, hogy nem tudok gitározni, basszusgitározni vagy dobolni. És hogy mennyire együtt van ez a négyes.
Számoljátok a húrokat a basszuson, ha pedig gitáredzők vagytok, csettintsetek a fejfedős gitáros példás ujjrendjén!

/D-A-D: Sleeping My Day Again - live 2020./

/D-A-D: Breaking Them Heart by Heart, 2011./

Avagy: amikor a technika nem találkozik a szándékkal:

"...tudatosan építkezve, az értékeinket megtartva haladjunk tovább az utunkon, mely Európába vezet." - az UTE a klub honlapján augusztusban.

A helyzet október végén:

A tabella forrása: eredmenyek.com

Nézem a Paradise Lost szimfonikusokkal adott koncertjét (Symphony For The Lost), melyet mindkét gitáros egy általam nem ismert márka hangszerein zenélt végig. A koncertet nyitó típus (melyet az első fél óra után cseréltek le egy hasonlóra, majd vissza) kifejezetten tetszik a maga egyszerűségével, letisztultságával, egyéniségével. Ennek egy verziója ez:

Rákerestem. Mint a képen látható, a Mayones márka Setius 7 GTM típusú gitárja a(z egyik) szóban forgó, illetve annak egy más hangszedőkkel és (más) fogólap berakásokkal gyártott változata. A másik is Mayones, de annak a feje más alakú. A gyárat 1982-ben alapították a lengyelországi Gdanskban.

Színpadon így néz ki (a jobb és a bal kezes verzió együtt):

/Paradise Lost: Erased - Symphony For The Lost live/

Bár az első csarnokban autók (motorok, plusz több csarnokban a mennyezetről függesztve kerékpárok) láthatók, az, aminek hirdeti magát: repüléstörténet gyakorlatilag a kezdetektől ha nem is napjainkig, de úgy 20-40 évvel ezelőttig.
Jó a tematika, a néhány csarnokban időrendben haladunk, miközben - a szabadba érve - a közelmúlt gépeit csodálhatjuk meg teljes életnagyságban. Az 1940-es évek előtti dolgok főleg másolatok, a II. Világháborút talán csak egy lelőtt, roncsból pofásan visszaépített Messerschmitt képviseli (Zsolti bácsi figyelmébe ajánlom a tiltott önkényuralmi jelképet!) - plusz a fegyverek, lövedékek -, de azt azt követő, "szocialista" évek felhozatala nagyon erős.
A maga teljes valójában a betonon álló kb. 30 darab vadászgép viszi el a show-t - Kínától természetesen a szovjet dolgokon (MiG hegyek), Svédországon, Franciaországon át, az USA-ig kellően széles a választék a típusok között-, de kétfedeles gép, utasszállítók (az egyik belül végigjárható az ajtók között), sok helikopter is színesíti a palettát. Az egyszerű lövedéktől a silónyi méretű rakétáig, a robbanómotoroktól a sugárhajtóműig, a fa propellerek készítési módjának bemutatásától a vitorlázógépekig, a "fél metszet, fél nézet" gépektől, alkatrészektől az egymotoros kisgépekig nagyon sok érdekességet láttam.
A helyszín közvetlenül a repülőtér mellett van, GPS-szel könnyen megközelíthető, a parkolás ingyenes, egy felnőtt belépő 8 Euróba került.
Egyértelműen csak ajánlani tudom, nagyon kellemes 1-2-3 órát lehet eltölteni a múzeum területén az érdeklődés fokától függően. A szlovák mellett a  fő tudnivalók angolul is olvashatók - a magyar látogatókra sajnos nem gondoltak. A gépek nagy része a szabadban található, így szélre, hűvösre nem árt felkészülni, ha nem nyáron látogatjátok.

Magyar Közlöny, 2025. tavasz: "Zárt kabinos, gyors és városi levegőt, környezetet kevésbé terhelő kötöttpályás közösségi közlekedési eszköz kerül kiépítésre az Avas kilátópont és TV torony, valamint a belvárosi Szent István tér között, kb. 500 méteres pályahosszal."
Polgármesterünk, Tóth-Szántai József (Fidesz) be is jelentette idén áprilisban, hogy 5,72 milliárd forintot kap a város a libegőprojektre.
A tervek szerint kerékpártárolókkal ellátott kabinok fognak közlekedni a tértől az avasi buszpályaudvarig, közöttük ki- és beszállási lehetőséggel a kilátónál, szumma hét perces menetidővel. Önkormányzati területeken vezet majd a drótpálya, a városkép minimális változásával. "Természetesen" még ebben az önkormányzati ciklusban elkészül, tehát 2029-ig kell várniuk a miskolciaknak, hogy használhassák. Itt tartottunk év elején, a "tervezési szakaszban".
Ha lesznek hírek - és megélem -, olykor tudósítok majd a projektről. Érdekes lesz a drágulást és a határidőt figyelni.

Korál (1980.)

     Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem vagyok és nem is voltam „korálos”, és hogy teljesen másféle zenéket szeretek. Ennek megfelelően nem is ismerem a zenekar teljes munkásságát, csak a rádióban, olykor TV-ben játszott dalaikat hallottam eddig. Több lemezüket is megkaptam a gyűjtésem alatt, így tiszteletlenség lenne, ha csak porosodnának. Kíváncsian tettem fel az első albumukat.
     90 Ft volt az ár, 1980. a megjelenés éve, a hangzás ennek megfelelő – kissé régimódi, mindenképpen régisulis, de simán vállalható a mai napig. Nincsenek extra hangszerek, plusz sávok, egy az egyben játszható élőben is az, ami a lemezen hallható. Dob, gitár, basszus, billentyűk, az utóbbin játszó Balázs Ferenc énekel, ha valaki nem tudná a felállást. A hangszerek arányosan, jól vannak keverve, az ének viszont kissé mögöttük, túlságosan a háttérben szól. Nem zavar, de messze van a tökéletestől.
A szövegeket Horváth Attila írta.
A kezdés ígéretes, a nyitó, instrumentális Előszó – mely a záró Utószóval együtt keretbe foglalja az alkotást – és a második, pörgős szólókat tartalmazó Kiűzetés a Paradicsomból kemény (!) hard rock dalok. Mindkettő Balázs „Fecó” szerzeménye. Az ezeket követő Fekete bárány – szerző: Fischer László gitáros – már gyengébb. A tíz dal közül a legjobb a húzós rock dal, a Tudom, én is megnyugodnék (Fischer), bár vélhetően a lírai szerzemények kedvelői vitatkoznak ezzel. Az A oldalt ugyanis a csak billentyűket és éneket tartalmazó Maradj velem (Balázs F.) zárja, amit vélhetően mindenki ismer és kedvel a korosztályomból, de nekem nem igazán tetszik (az ilyesmi). Ha már lírába hajlanánk, akkor a gitárral, keményebb betétetekkel és gyermek énekkarral megtámogatott Anyám, vigasztalj-t (Fischer), vagy az Amit nem mondhatok el-t (Balázs F.) tudnám ajánlani.
     Keményebb zene, mint vártam. A szintén 1980-as első Eddához képest nem egy nagy durranás, de egyáltalán nem rossz, összességében kellemesen lepett meg.                                                                                                  

 6,4/10 pont

Pepita, Made in Hungary, 1980.

Ha hanglemez, akkor egyértelműen a sima, fekete pártján állok, de tény, hogy vannak érdekes újítások.

Kalevala-rajongó finn barátaink a 15. (!) albumukkal egy sort folytatnak. 6-10 lemezzel ezelőtt beálltak egy csapásra - nézőpont kérdése, hogy ezt a zenekarra korábban jellemző kísérletezés feladásának vagy a saját stílus, a hazai pálya megtalálásának tekintjük (esetleg mindkettőnek) -, melyen haladva különösebb kilengések nélkül alkotják két-három évente az újabb és újabb zenéket. A dalok színvonalasak, könnyen befogadhatóak, az önazonosság nem kérdőjelezhető meg, így, ha csodálójuk már nem is vagyok, egyértelműen kedvelem a zenekar munkásságát. Az "újkori" Amorphis nem vált ki bennem áll leeséseket, felemelő, megtisztuló pillanatokat sem élek át őket hallgatván (korábban azért akadt mindkettőből/mindháromból), viszont hibát sem találok a zenéjükben. Két eset lehet - és nem vagyok hajlandó gondolkodni rajta, hogy melyik az igaz : ) (esetleg mindkettő) -, vagy ugyanúgy ott van a varázs a zenéjükben, mint mindig is volt, csak megszoktam, esetleg én váltam kérgesebbé, vagy csodából "csak" egy nagyon jó zenekarrá lettek az idők folyamán. Bárhogyan is van, az idei albumukra sem tudok alacsony pontszámot adni, mert noha semmi meglepőt vagy váratlant nem tartalmaz, egyéni, hibátlan, pozitív hangulatú és színvonalas. Tökéletes belépő zene a heavy metal világába - pici nyitottsággal bárki találhat értékeket benne. A hátsó borító a révésszel különösen tetszik.

Amorphis: Borderland /2025./

8/10 pont (Az első hallgatáskor. Azóta egyre emelkedik.)

A saját fületeknek higgyetek: 

Alig (sem) írok filmekről. Nem is nézek túl sokat és a megtekintettek közül is nagyon kevés, ami tetszik, ennyi a magyarázat. Erről a tavalyi alkotásról is sokáig az volt a véleményem, hogy egy hülyeséget nézek éppen - egy erdőben, melybe csak bejutni lehet élve egy emberi építményben néhány ember él és tesz vagy nem tesz (gyakran logikátlan) dolgokat (pl.: nem vizsgálják meg a padlót), hogy életben maradjanak -, de aztán ahogyan haladt előre a történet és egyre több dologra fény derült, úgy állt össze bennem is, hogy ez egy nagyon jó kis film. A vége kifejezetten tetszett.
Nem mesélek el semmit belőle, így csak annyit, hogy egy ír erdőben járunk és bőven nem e világi és/vagy erősen természetfeletti a megfejtés, de van megfejtés.
A Fear Of The Dark lemezborító is eszembe jutott, míg néztem.
Kevés szereplője van, a helyszín is adott, mégis érdekes, izgalmas. Belezés és vér nélkül is eléggé jó bekaki faktort hoz.
Könyvként valószínűleg még érdekesebb, logikusabb, de az elolvasásáról így már lemaradtam, viszont a mozgókép megtekintését is egyértelműen tudom ajánlani. 

Élek, vagyok, csak egyszerre pangok és kerültem messzebb a munkaidőn kívüli netezéstől - átmenetileg. Türelem, pleez. Köszönöm.

Van az alapvetés, hogy Stratocasteren nem lehet metált játszani, mert nem arra való - ehhez képest a világ legnagyobb metál bandája (nem, nem a Metallica, hanem az Iron Maiden) három (!!) Stratocasteren nyomja... A kedvenc gitárom a Telecaster viszont tény, hogy nem punk zenéhez való (Olga a Toy Dollsból mintha mégis azt pengetne? Memória, jajj!). Lestem is egy nagyot péntek este, hogy az öt főre (!!!) duzzadt Aurorában az új tag, a Fish!-es figura azon zúzott. Hatalmas álommeló lehet abban a zenekarban ritmusgitározni, de erről majd később. Egy hét leforgása alatt három koncerten voltam, toronymagasan az Aurora volt a legjobb közülük.