'Dark Night Of My Soul'

Van a pofátlan, rosszindulatú hülyeségnek is határa. Ez az írás - vagy vegyük csak a címét - ezen a határon túl volt/van: https://www.origo.hu/kultura/2023/07/guns-n-roses-budapest
Nyilván fölösleges volt, de megkérdeztem olyat, aki ott volt a koncerten, hogy mi volt a helyzet. Jót röhögött ő is az "újságírón". A magyarok annyira tömegesen menekültek az unalmas koncertről (Slash hosszú szólói alatt és miatt - EMBER!!!), hogy a zenekar rá két évre, idén ismét telerittyentette a Puskást (miközben a Roxette a fél Papp Lászlót is csak félig tudta megkongatni a múlt héten - ez is megér pár elmélkedő pillanatot). Már a fenti, 2023-as "koncertbeszámoló" olvasása azt hozta ki belőlem, hogy utána elhatároztam, hogy írok a Roses dalairól, különösen azok szólóiról. El is készült a jegyzetem papíron, még akkor, de a lustaságom... (Mit ad az Úr!? Az időközben feltűnt Magyar Péter első komolyabb rendezvényén nem fogjátok kitalálni, hogy mi történt az origo tudósítója szerint - tömegesen menekültek az emberek róla. Színvonal, oh!)
Mivel nem akartam elaprózni, a dupla dupla album (nem elírás) nótáival kezdtem a fülelést. Nyilván nem most, mert a megjelenése óta megvannak műsoros kazettán és pár éve megvettem Kassán CD-n is őket. Ha úgy alakul, újrafülelem a debütáló albumot is. Az első rész:

Gund N' Roses: Use Your Illusion I (1991.)

- Right Next Door to Hell: átlagos, tempós dal (6/10), egyszerű, atmoszférával bíró szóló (7/10),

- Dust N' Bones: az én ízlésemnek túl (boogie woogie-s, country-s? amerikai?) szürke (5/10), a szólóban sincs semmi különös (6/10),

- Live and Let Die: ki nem állhatom - bár a mini beindulás nem rossz benne - mint ha nem is ők írták volna :))) (5/10). Szólója vagy nincs vagy átaludtam (-/10),

- Don't Cry: kár, hogy agyonjátszotta a TV, rádió, mert remek dal (8/10), lassú, de király szólóval (8/10),

- Perfect Time: hatás nélkül átmegy rajtam a dal (6/10), egy rövid tekerés a szólója (7/10),

- You Ain't The First: kis akusztikus/western/country (7/10), gyakorlatilag nincs szólója (-/10),

- Bad Obsession: nekem ez is túl Amerika (Aerosmith?), de tetszik, mert jó a zakatolása és a felcicomázottsága (6/10), a szólóját elviszi, lehúzza a dal stílusa (5/10),

- Back Off Bitch: csak a refrén miatt nem klasszikus? (8/10) Felfedezetlen gyöngyszem a szólója (9/10),

- Double Talkin' Jive: egyenes, tempós, nem túl érdekes, de nekem tetsző dal (7/10), mintha csak egy felvezető lenne a csodás szólóhoz (10/10), mely egy jó kis "latin" gitározásba fordul a végén,

- November Rain: hatalmas dal (10/10), érzelmekkel teli szólóhegyekkel (10/10). Kéjhömpöly. A záró gitár nyígatásra adok egy plusz 10/10-et

- The Garden: nem Alice Cooper miatt, de ez a fura dal a kezdetektől bejött nálam (8/10), a szólója is eléggé bizarr, de díjazom (8/10),

- Garden Of Eden: zagyva, semmilyen dal (5/10), a szóló összeszedett (7/10),

- Don't Damn Me: egy laza rock nóta (7/10), vérbeli, jól odarittyentett szólóval (8,5/10),

- Bad Apples: ebből a dalból hiányzik kb. minden (4/10) a jó refréneken és az átlagos (6/10) szólón kívül,

- Dead Horse: atom jó nyitó akkordok (Axl szerzeménye?) (ex-edzőm: A, H, Gisz, A?) -> első hallásra megfogott annak idején (9/10), átlagosan jó szólóval (7/10), 

- Coma: régen jobban tetszett, de egyértelműen van benne valami (7/10), egyszerre laza és érzelmekkel teli a szólója (9/10).

"Lélektanilag jól jött volna, ha nem kerülünk háromgólos hátrányba a szünetig."

A Budafokkal az NB II. utolsó helyén áll éppen a szakember úr.

Egyik kedvenc riffem, ezt már biztosan írtam. Ahányszor hallom, látom ennek a dalnak az élő változatát, mindig az jut az eszembe, hogy (hatalmas örömzene) mekkora kár, hogy nem tudok gitározni, basszusgitározni vagy dobolni. És hogy mennyire együtt van ez a négyes.
Számoljátok a húrokat a basszuson, ha pedig gitáredzők vagytok, csettintsetek a fejfedős gitáros példás ujjrendjén!

/D-A-D: Sleeping My Day Again - live 2020./

/D-A-D: Breaking Them Heart by Heart, 2011./

Avagy: amikor a technika nem találkozik a szándékkal:

"...tudatosan építkezve, az értékeinket megtartva haladjunk tovább az utunkon, mely Európába vezet." - az UTE a klub honlapján augusztusban.

A helyzet október végén:

A tabella forrása: eredmenyek.com

Nézem a Paradise Lost szimfonikusokkal adott koncertjét (Symphony For The Lost), melyet mindkét gitáros egy általam nem ismert márka hangszerein zenélt végig. A koncertet nyitó típus (melyet az első fél óra után cseréltek le egy hasonlóra, majd vissza) kifejezetten tetszik a maga egyszerűségével, letisztultságával, egyéniségével. Ennek egy verziója ez:

Rákerestem. Mint a képen látható, a Mayones márka Setius 7 GTM típusú gitárja a(z egyik) szóban forgó, illetve annak egy más hangszedőkkel és (más) fogólap berakásokkal gyártott változata. A másik is Mayones, de annak a feje más alakú. A gyárat 1982-ben alapították a lengyelországi Gdanskban.

Színpadon így néz ki (a jobb és a bal kezes verzió együtt):

/Paradise Lost: Erased - Symphony For The Lost live/

Bár az első csarnokban autók (motorok, plusz több csarnokban a mennyezetről függesztve kerékpárok) láthatók, az, aminek hirdeti magát: repüléstörténet gyakorlatilag a kezdetektől ha nem is napjainkig, de úgy 20-40 évvel ezelőttig.
Jó a tematika, a néhány csarnokban időrendben haladunk, miközben - a szabadba érve - a közelmúlt gépeit csodálhatjuk meg teljes életnagyságban. Az 1940-es évek előtti dolgok főleg másolatok, a II. Világháborút talán csak egy lelőtt, roncsból pofásan visszaépített Messerschmitt képviseli (Zsolti bácsi figyelmébe ajánlom a tiltott önkényuralmi jelképet!) - plusz a fegyverek, lövedékek -, de azt azt követő, "szocialista" évek felhozatala nagyon erős.
A maga teljes valójában a betonon álló kb. 30 darab vadászgép viszi el a show-t - Kínától természetesen a szovjet dolgokon (MiG hegyek), Svédországon, Franciaországon át, az USA-ig kellően széles a választék a típusok között-, de kétfedeles gép, utasszállítók (az egyik belül végigjárható az ajtók között), sok helikopter is színesíti a palettát. Az egyszerű lövedéktől a silónyi méretű rakétáig, a robbanómotoroktól a sugárhajtóműig, a fa propellerek készítési módjának bemutatásától a vitorlázógépekig, a "fél metszet, fél nézet" gépektől, alkatrészektől az egymotoros kisgépekig nagyon sok érdekességet láttam.
A helyszín közvetlenül a repülőtér mellett van, GPS-szel könnyen megközelíthető, a parkolás ingyenes, egy felnőtt belépő 8 Euróba került.
Egyértelműen csak ajánlani tudom, nagyon kellemes 1-2-3 órát lehet eltölteni a múzeum területén az érdeklődés fokától függően. A szlovák mellett a  fő tudnivalók angolul is olvashatók - a magyar látogatókra sajnos nem gondoltak. A gépek nagy része a szabadban található, így szélre, hűvösre nem árt felkészülni, ha nem nyáron látogatjátok.

Magyar Közlöny, 2025. tavasz: "Zárt kabinos, gyors és városi levegőt, környezetet kevésbé terhelő kötöttpályás közösségi közlekedési eszköz kerül kiépítésre az Avas kilátópont és TV torony, valamint a belvárosi Szent István tér között, kb. 500 méteres pályahosszal."
Polgármesterünk, Tóth-Szántai József (Fidesz) be is jelentette idén áprilisban, hogy 5,72 milliárd forintot kap a város a libegőprojektre.
A tervek szerint kerékpártárolókkal ellátott kabinok fognak közlekedni a tértől az avasi buszpályaudvarig, közöttük ki- és beszállási lehetőséggel a kilátónál, szumma hét perces menetidővel. Önkormányzati területeken vezet majd a drótpálya, a városkép minimális változásával. "Természetesen" még ebben az önkormányzati ciklusban elkészül, tehát 2029-ig kell várniuk a miskolciaknak, hogy használhassák. Itt tartottunk év elején, a "tervezési szakaszban".
Ha lesznek hírek - és megélem -, olykor tudósítok majd a projektről. Érdekes lesz a drágulást és a határidőt figyelni.

Korál (1980.)

     Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem vagyok és nem is voltam „korálos”, és hogy teljesen másféle zenéket szeretek. Ennek megfelelően nem is ismerem a zenekar teljes munkásságát, csak a rádióban, olykor TV-ben játszott dalaikat hallottam eddig. Több lemezüket is megkaptam a gyűjtésem alatt, így tiszteletlenség lenne, ha csak porosodnának. Kíváncsian tettem fel az első albumukat.
     90 Ft volt az ár, 1980. a megjelenés éve, a hangzás ennek megfelelő – kissé régimódi, mindenképpen régisulis, de simán vállalható a mai napig. Nincsenek extra hangszerek, plusz sávok, egy az egyben játszható élőben is az, ami a lemezen hallható. Dob, gitár, basszus, billentyűk, az utóbbin játszó Balázs Ferenc énekel, ha valaki nem tudná a felállást. A hangszerek arányosan, jól vannak keverve, az ének viszont kissé mögöttük, túlságosan a háttérben szól. Nem zavar, de messze van a tökéletestől.
A szövegeket Horváth Attila írta.
A kezdés ígéretes, a nyitó, instrumentális Előszó – mely a záró Utószóval együtt keretbe foglalja az alkotást – és a második, pörgős szólókat tartalmazó Kiűzetés a Paradicsomból kemény (!) hard rock dalok. Mindkettő Balázs „Fecó” szerzeménye. Az ezeket követő Fekete bárány – szerző: Fischer László gitáros – már gyengébb. A tíz dal közül a legjobb a húzós rock dal, a Tudom, én is megnyugodnék (Fischer), bár vélhetően a lírai szerzemények kedvelői vitatkoznak ezzel. Az A oldalt ugyanis a csak billentyűket és éneket tartalmazó Maradj velem (Balázs F.) zárja, amit vélhetően mindenki ismer és kedvel a korosztályomból, de nekem nem igazán tetszik (az ilyesmi). Ha már lírába hajlanánk, akkor a gitárral, keményebb betétetekkel és gyermek énekkarral megtámogatott Anyám, vigasztalj-t (Fischer), vagy az Amit nem mondhatok el-t (Balázs F.) tudnám ajánlani.
     Keményebb zene, mint vártam. A szintén 1980-as első Eddához képest nem egy nagy durranás, de egyáltalán nem rossz, összességében kellemesen lepett meg.                                                                                                  

 6,4/10 pont

Pepita, Made in Hungary, 1980.

Ha hanglemez, akkor egyértelműen a sima, fekete pártján állok, de tény, hogy vannak érdekes újítások.

Kalevala-rajongó finn barátaink a 15. (!) albumukkal egy sort folytatnak. 6-10 lemezzel ezelőtt beálltak egy csapásra - nézőpont kérdése, hogy ezt a zenekarra korábban jellemző kísérletezés feladásának vagy a saját stílus, a hazai pálya megtalálásának tekintjük (esetleg mindkettőnek) -, melyen haladva különösebb kilengések nélkül alkotják két-három évente az újabb és újabb zenéket. A dalok színvonalasak, könnyen befogadhatóak, az önazonosság nem kérdőjelezhető meg, így, ha csodálójuk már nem is vagyok, egyértelműen kedvelem a zenekar munkásságát. Az "újkori" Amorphis nem vált ki bennem áll leeséseket, felemelő, megtisztuló pillanatokat sem élek át őket hallgatván (korábban azért akadt mindkettőből/mindháromból), viszont hibát sem találok a zenéjükben. Két eset lehet - és nem vagyok hajlandó gondolkodni rajta, hogy melyik az igaz : ) (esetleg mindkettő) -, vagy ugyanúgy ott van a varázs a zenéjükben, mint mindig is volt, csak megszoktam, esetleg én váltam kérgesebbé, vagy csodából "csak" egy nagyon jó zenekarrá lettek az idők folyamán. Bárhogyan is van, az idei albumukra sem tudok alacsony pontszámot adni, mert noha semmi meglepőt vagy váratlant nem tartalmaz, egyéni, hibátlan, pozitív hangulatú és színvonalas. Tökéletes belépő zene a heavy metal világába - pici nyitottsággal bárki találhat értékeket benne. A hátsó borító a révésszel különösen tetszik.

Amorphis: Borderland /2025./

8/10 pont (Az első hallgatáskor. Azóta egyre emelkedik.)

A saját fületeknek higgyetek: 

Alig (sem) írok filmekről. Nem is nézek túl sokat és a megtekintettek közül is nagyon kevés, ami tetszik, ennyi a magyarázat. Erről a tavalyi alkotásról is sokáig az volt a véleményem, hogy egy hülyeséget nézek éppen - egy erdőben, melybe csak bejutni lehet élve egy emberi építményben néhány ember él és tesz vagy nem tesz (gyakran logikátlan) dolgokat (pl.: nem vizsgálják meg a padlót), hogy életben maradjanak -, de aztán ahogyan haladt előre a történet és egyre több dologra fény derült, úgy állt össze bennem is, hogy ez egy nagyon jó kis film. A vége kifejezetten tetszett.
Nem mesélek el semmit belőle, így csak annyit, hogy egy ír erdőben járunk és bőven nem e világi és/vagy erősen természetfeletti a megfejtés, de van megfejtés.
A Fear Of The Dark lemezborító is eszembe jutott, míg néztem.
Kevés szereplője van, a helyszín is adott, mégis érdekes, izgalmas. Belezés és vér nélkül is eléggé jó bekaki faktort hoz.
Könyvként valószínűleg még érdekesebb, logikusabb, de az elolvasásáról így már lemaradtam, viszont a mozgókép megtekintését is egyértelműen tudom ajánlani. 

Élek, vagyok, csak egyszerre pangok és kerültem messzebb a munkaidőn kívüli netezéstől - átmenetileg. Türelem, pleez. Köszönöm.

Van az alapvetés, hogy Stratocasteren nem lehet metált játszani, mert nem arra való - ehhez képest a világ legnagyobb metál bandája (nem, nem a Metallica, hanem az Iron Maiden) három (!!) Stratocasteren nyomja... A kedvenc gitárom a Telecaster viszont tény, hogy nem punk zenéhez való (Olga a Toy Dollsból mintha mégis azt pengetne? Memória, jajj!). Lestem is egy nagyot péntek este, hogy az öt főre (!!!) duzzadt Aurorában az új tag, a Fish!-es figura azon zúzott. Hatalmas álommeló lehet abban a zenekarban ritmusgitározni, de erről majd később. Egy hét leforgása alatt három koncerten voltam, toronymagasan az Aurora volt a legjobb közülük.

Biztosan említettem már, hogy a dán csapat basszusgitárosa meglehetősen mókás, ráadásul kéthúros és balkezes basszusgitárokon játszik. Íme az egyik:

     A fesztivál záró vetítése volt, előtte a rendező, Erik Poppe (és a norvég nagykövet is) szólt néhány mondatot a megjelentekhez. Felhívta a figyelmet, hogy Európában most is jelen vannak a szélsőségek és diktátorok is akadnak, mindannyiunknak van egyéni felelősége, hogy hallassuk a hangunkat, tegyünk ezek ellen. Mókás volt látni a beszéde alatt a mintegy szemléltető figuraként működő fideszes fazonokat (polgármester, államtitkár, volt államtitkár, hasonlók) mögötte a színpadon és a nézőtéren is.
     Maga a film az elején nem igazán tetszett, de aztán hamar berántott. Nagyon be.
A norvég miniszterelnök letartóztatásától a (talán nem lövök le semmit) kivégzéséig tartó néhány hónapról szól a történet Quislingre fókuszálva, a (kirendelt) lelkészének nézőpontjából. Az előzményről – hogyan lett miniszterelnök, miket tett az ötéves regnálása, a világháború alatt – minimális dolgokat tudunk meg, a történet az emberről szól. Arról, hogy – mint mindannyian – szentül hisszük, hogy a saját nézőpontunk, véleményünk a helyes, és ha aszerint cselekszünk, akkor helyesen járunk el. Nagyon nehéz belátni, ha tévedünk. Minél erősebb a hitünk az igazunkban, annál nehezebb. Quisling – lelkészek leszármazottja, hazafi – pedig nagyon mélyen meg volt győződve, hogy tetteivel a norvég nép javát szolgálta, azt óvta a nagy(obb) bajoktól.
A film nagy erénye, hogy gyakorlatilag kizárja a külvilágot, az előzményeket, csak az embert mutatja, Quisling gondolatait, érzéseit. Nem ítél – arra ott a bíróság -, nem befolyásol, nem prédikál, nem von le tanulságot, csak bemutatja a magabiztos, stabil alapokon álló, majd önmagával küzdő embert.
     Nyilván egyszerű, de olcsó lenne jelenlegi vezetőnkkel párhuzamba állítani – nem teszem, de nem mondom, hogy nem jutott eszembe a vetítés alatt.
Nálam nagyon hatott az alkotás – úgy láttam, másoknál is. Érzelmileg is és el is gondolkodtatott rendesen.

Alapból untatnak az ilyen ZZ Top jellegű dalok, de ez működik nálam:

/D-A-D: Automatic Survival 2024./

Avagy: híresek vagyunk. Nem keveset kellett rá várni, de nekünk (mimagyaroknak) is lett hivatalos, egyedi, országspecifikus Eddie pólónk. Nem lesz olyan klasszikus, mint a kanadai(ak) vagy az ausztrál, de igazán kellemes meglepetés. Eléggé masszív áron árulták a koncerten - szerintem hamar elfogyhatott, mert én ott nem is láttam talán -, azóta 30, sőt 90 ezerért (!!!) is láttam hirdetve (hiába no, szeretünk nyerészkedni), de egy másik Maiden tárgy előrendelése mellé kemény 2.500 Ft-ért megrendelhettem az erősen limitált számú darabokból egyet. Megtettem.

A Rokonidők (La venue de l'avenir, Colours Of Time) címe a három nyelven három különböző dolgot jelent, de mindegyik illik a filmhez. Tökéletes nyitófilm volt. Nem kommersz, nem művészi, nem felszínes, nem súlyos, nem hosszú, nem rövid...
Az 1800-as évek végén egy fiatal nő Párizsba indul megkeresni az anyját, a jelenben pedig az örökösök közül négyen intézik a hagyaték dolgait. Utóbbiak megismerik egymást és a család történetét, előbbi pedig sokkal több dolgot talál Párizsban, mint amit akár csak gondolhatott volna.
Tetszett a (nem sodró, nem lassú) tempója, a korabeli hangulat...
Cédric Clapisch, A lakótársat keresünk rendezője jegyzi, de ahhoz csak nagyon kicsiben hasonlít. Ami nem baj, holott az (is) egy remek film.

Persze, ha az ember tud, van stílusa és érzi a zenét, akkor más a helyzet:

/Depeche Mode: Behind The Wheel - dob improvizáció/

Még májusban, kevesebb mint tíz évvel a halála után szobrot állítottak Lemmynek a szülővárosában.

A helyzet a szokásos: mind a négy, nemzetközi kupában indult focicsapatunk kiesett onnan, ahol indult. A Felcsútot (ha valaki a jövőben olvassa: igen, volt annak a településnek NB I-es csapata) egy ciprusi csapat verte oda-vissza az első adódó alkalommal;  a Paks idén is megcsinálta a tavalyi bravúrt, hogy két helyről is (!) kiesett; a Győr ment két kört, meglepetésre az AIK Stockholmot is kiejtette, de a Rapid Wien sok volt nekik; a kiírás miatt az FTC még játszhat tovább, de a Quarabag Azerbajdzsánból idén is elintézte, hogy a Bajnokok Ligájából kiessenek. Alig kellett valamit javítanom az egy évvel ezelőtti bejegyzésemen, hogy ez legyen belőle. "A fejlődés megkérdőjelezhetetlen."