'Dark Night Of My Soul'

Vagy veszettül hasonlít egy Placebo dalra (főleg a (nyitó) verzéje), vagy csak én hittem eddig, hogy ez egy Placebo dal. Richie Burnett bevonuló zenéje - felkaptam rá a fejem. Sajnos hamar kiesett a VB-n.

/Stereophonics: Dakota/

Sokadik megtekintésre az is feltűnt, hogy ez a zene a filmtől függetlenül is vállalható. Vagy csak én kerültem (végre!?) karácsonyi hangulatba.(?)

/Love Actually (Igazából szerelem) filmzene/

Pörögnek az események, többnyire jó dolgok - pedig alapból és jó ideje másra sem vágyom, csak nyugalomra.
Boldog, békés Karácsonyt kívánok!

Ex-gitáredzőm már sok évvel ezelőtt értetlenül állt az egyre olvashatatlanabb logóval előálló együttesek előtt. Volt igazság abban, amit mondott, de mostanra adok Neki teljesen igazat. Összefutottam ugyanis a SANGUISUGABOGG zenekarról egy hírlevéllel, benne a nevükkel:

Értem én, hogy a francia főváros csirkéiből készült, de mi ez? -;-)

Megrepedt radiátor (csöpögésének elállítása a rendelkezésre álló eszközökkel, üzemkész szaki felkutatása), új munkahely keresése (és a negációja: gondolkodás kambodzsai úton) - dolgok, melyek elviszik az időmet, gondolataimat újabban.
A Paradise Lost ilyesmi "ellen" is jó. Ők nem a gondok szintjén mozognak. Éppen őket hallgatom.

Íme egy 10 pontos "koncertjük" 2020-ból, amikor a Covid idején bevonultak egy klubba, és közönség nélkül játszottak, később pedig ki is adták:

/Paradise Lost: At The Mill/

Paradise Lost (2005.)

     Alig másfél éve lengettem be, hogy elkezdek egy ilyen (mini?) sorozatot, és máris itt vagyok. Lássuk először az ötletadó CD-t! (Igen, azt, ugyanis tavalyig lemezen meg sem jelent.)
     Sokadszor is leírom, hogy azon túl, hogy önmagában is tökéletes az ötös neve (Elveszett paradicsom), a zenéjükhöz is hibátlanul passzol. Ez a zenekar tizedik albuma - jelenleg tizenhatnál tartanak -, 55 perc, 12 dal, felépítésében semmi rendkívüli nincs.
Noha zenéjük azonnal felismerhető, munkásságuk során nagy változásokon ment keresztül, vagy mondhatjuk, hogy a mai napig folyamatosan változik, korszakokra oszlik. Kezdtek hörgős metállal, majd megteremtették (?) a goth metalt, elmentek dark rockba/popba, visszakanyarodtak metálba, hogy aztán a mai napig keressék az egyensúlyt a (számomra már olykor túl) kemény, hörgősebb zúzás és a dallamosabb, lágyabb metál világ között. 2005-ben éppen a leglágyabb, szintivel dúsított korszakuk (One Second, Host, Believe In Nothing, Symbol Of Life albumok) után voltak. A cím-nem-adás valószínűleg annak szólt, hogy visszatértek a keményebb, gitárcentrikus stílushoz. Tették ezt egy fejlődés lépéseként, nem pedig a múltbéli dolgaik újbóli elővételével.
Tiszta ének, egyszerű dal struktúra, a lesújtott, szomorú de a szépre szomjazó ember lelkét tükröző dallamok, egyszerű, de szép szólók jellemzik. Semmi sallang, cicoma, időhúzás, stúdiós ügyeskedés. Jó zene, nagyon tetszik. Új motyót raktam össze/szereztem be, ez az egyik első CD, amit hallgatok rajta, így a gyönyörűen telt basszushangzást is ki kell emelnem.
A Grey a legnagyobb kedvencem erről az albumról, de a mostani hallgatáskor, amikor azt vizsgáltam, mennyire jellemzi a kiadvány a zenekar teljes munkásságát, azt vettem észre, hogy az All You Leave Behind-dal, egyetlen dallal meg lehet mutatni, miről szól a Paradise Lost. A végén még a lábdob is elszabadul - ez mondjuk nem jellemző az alapból lassú dolgokkal operáló csapatra. Összességében tehát, igen - noha nem ez a legjobb lemezük - mondhatjuk, hogy ez egy "klasszikus" Paradise Lost alkotás, ha nem is "A" Paradise Lost album, de egy olyan, amely a legnagyobb metszetét alkotja a különböző korszakoknak, amelyeken a zenekar átment - a nagy szó az, hogy beleértve ezekbe a 2005. után megjelent zenéiket is.

8/10 pontos album és arra is adok kb. 8/10 pontot, hogy mennyire indokolt, hogy nincs címe.

Mondjuk, a borítót a mai napig nem fejtettem meg.

... sajnos kiesett foci VB-ről. Tetszik (hosszú évek óta) az egyenes, célratörő, dinamikus játékuk. A himnuszuk sem pite. Ezer éves:

A "kormány" gyakorlatilag egyik percről a másikra 480 Ft-ról 641 Ft-ra emelte éjjel, suttyomban a benzin árát. Írjuk le az utókornak, hogy ez literenként 161 Ft-ot jelent, ami 33,54%-os drágulás egyetlen pillanat alatt. Taps?

Hónapok óta ma láttam először boltban cukrot. Egy "kisbolt" árulta 690 Ft-ért kilóját. Ügyes. Nem vettem.

Az imént meglazult a jobb felső egyesemben (hol máshol? persze látható helyen) a tömés. Január 9-ére kaptam időpontot az államilag kirendelt fogdokinál. Ha csak "úgy nézek ki, mint egy tahó matektanár" /Másnaposok/ lesz, miután kiesik, kitörik, akkor még szerencsésen megúszom az egészet. Ha még lesz TB-m akkor...

Kedvenc gitárosom (igen, Dave Mustaine csak a második!) fúvósokkal, a szokottól eltérő zenei környezetben. Műkincs. 4:37-től Nicko dob-poénja is jó.

/Nicko McBrain & Dave Murray: Rhythm Of The Beast/

Ennél a "terméknél" jobb reklámot nehéz elképzelni egy országnak, esetükben Lengyelországnak. Ahányszor hallom őket, annyiszor gondolok arra, hogy "nekünk miért nincs hasonló (tudású/eredetiséggel bíró) zenekarunk?". Ez a dal pedig azt mutatja meg, hogy egy progrockot játszó csapatnak is lehetnek egyszerűbb dalai. Tetszik. Hogy a gitárosuk halála után talpra tudtak állni, az sem kis dolog.

/Riverside: Self-Aware (Single edit), vadiúj dal/

A női kézilabda VB-n láttam. Ötletes.

... megmutatta. Nem csak a pályán, hanem a lelátón is - végre volt szurkolás a hangulattalan VB-n. Hogy Adolféknak (Herr) Flick a szövetségi kapitánya, az pedig már a Halló, halló!-t is visszahozza a köztudatba. :)

Németo.-Japán 1-2

Csak pozitívan. (A képek nem mostanában készültek. Még nincs hó felénk.)

A női kézilabda Európa Bajnokságon a norvégok megvédték címüket (a legutóbbi 12 tornából 10-et nyertek meg!). 8 meccs - 7 győzelem, egy vereség. A dánok nagyon szoros meccsen kaptak ki a döntőben, a svédek az ötödikek lettek.
A mieink a nem túl merész "első nyolc hely" célkitűzéssel indultak - a 11. helyen végeztek. 6 meccs - 2 győzelem, 4 vereség. Mindhárom említett skandináv csapat megvert minket.
Még mindig Kocsis Máté fideszes multitehetség a Kézilabda Szövetség elnöke...

Nézek darts versenyeket, és az tűnt fel, hogy egy szint felett már nagyon egysíkú ez a sport. A profik félelmetes módon be tudják gyakorolni az értékes mezőket (tripla 20, tripla 19), illetve a kiszállóhoz azt a 2-3 mezőt (dupla 16 és 8, illetve dupla 20, 10, 5), amely nekik szimpatikus. Ez nyilván azt is hozza magával, hogy a többi mezőt is meglehetősen jól dobják, de a versenyek ettől még arról szólnak, hogy a két említett tripla mezőt milyen gyakorisággal tudják eltalálni.
Miközben ott van a tábla, ami teljesen flexibilis, forgatható. Semmiből nem tartana egy leg után x szektorral elforgatni jobbra vagy balra - akár előre megadott számmal, akár véletlenszerűen kisorsolt számú mezővel, vagy akár fokkal. Ez mindkét játékost egyformán érintené, és sokkal változatosabbá tenné a versenyeket.

Live in Zagreb 2022.

7:14 körül gördül ki a könnycsepp, de utána is küzd az érzelmeivel rendesen.

Amikor ismerkedtem velük és beleástam magam a zenéjükbe, szövegeikbe, mondtam, hogy én nem tudnék a The Cure-ban játszani, mert elbőgném magam. Ahogyan öregszik, Robert is kezd az én szintemen mozogni, ugyanis a turnén Zágrábban ismét elsírta magát. Most ezen a dalon. És ez most nem hiszem, hogy az anyja halálához köthető, mint az a sírása, melyet talán itt is mutattam, mert ez a dal nem másról szól.

And I'm outside in the dark
Staring at the blood red moon
Remembering the hopes and dreams I had
And all I had to do
And wondering what became of that boy
And the world he called his own...
I'm outside in the dark
Wondering how I got so old

It's all gone
It's all gone
Nothing left of all I loved
It all feels wrong
It's all gone
It's all gone
It's all gone
No hopes no dreams no world
No… I don't belong here
No… I don't belong here any more

It's all gone
It's all gone
I will lose myself in time
It won't be long
It's all gone
It's all gone
It's all gone
Left alone with nothing
The end of every song
Left alone with nothing
The end of every song
Left alone with nothing
Nothing
Nothing
Nothing

/The Cure: Endsong/

Avagy: hogy én mennyire unom az ilyeneket!

Levél 1:

A női kézilabda EB-n ismét játszottunk a norvégokkal. 32-22-es sima vereség. Hat perccel a meccs vége előtt (állás: 28-19 oda) a magyar szövetségi kapitány az időkérésnél a csapatnak: "Tudom, hogy már nincs oxigéned." A picit idősebb norvégok valahogy bírták, az ő szövetségi kapitányuk egyetlen egyszer sem kért időt a meccs alatt. Még játszunk a dánokkal és a svédekkel is, ismét kapunk tehát egy jó kis értékelést arról, hogy hol tart a sportág hazánkban. Pénzzel teletömve, fideszes mindenhez értő emberrel a szövetség élén. De erről majd később.
A játékosok egy 10 pontos vereséget követően mosolyogva, optimistán nyilatkoztak, hogy na, most aztán már mennyit javultak, és hogy' összekapták magukat. Egy félidőre. Amit elveszítettek.

"Ahogy egy felhő eltakarja a napot, úgy ereszkedik Londonra a csend; úgy ereszkedik a lélekre is. Mintha megszűnne mindenütt minden igyekezet. Az idő ernyedten lóg árbócán. És megállunk, elcsendesedünk mi magunk is; lényünket visszafojtjuk. Csak a megszokások csontállványzata tartja mereven az emberi külszínt, a burkot. Amelyben egyébként - semmi sincs, mondta magában Peter Walsh; teljesen üresnek, kihaltank érezte magát belül. Clarissa visszautasított, gondolta. Ott állt és azt gondolta: Clarissa visszautasított."

Ilyesmi mondatokkal (és még ilyenebbekkel) van tele a regény. Nem egyszerű érteni az eredetit, fordítani is nagy meló lehetett:

"A közben eltelt korok azonban elmosták már egy kicsit annak a régi-régi májusi napnak megannyi tiszta körvonalát; a ragyogó szirmú virágokat ezüstös dér lepte be; s ő már nem látta, miközben így könyörgött a férfihoz (mert semmi kétség, ez történt): "Nézz, ó nézz a szemembe odaadó drága szemeddel", nem látta már a barna szemeket, a fekete szakállas napsütötte arcot, csak egy előtte felmeredő alakot látott, árnyalakot, annak csicseregte oda a nagyon-nagyon öreg emberek madárhoz hasonlatos élénkségével: "Nyújtsd a kezed, hadd szorítom gyengéden az enyémbe" (mit is tehetett volna Peter Walsh, mielőtt taxiba ült, odanyújtott egy pénzdarabot a szegény szerencsétlennek), "s ha meglátják is, számít-e?", tűnődött a vénasszony; s kezét szívére szorítva, mosolyogva rejtette rongyaiba shillingjét, s mintha minden kíváncsiskodó szem kihunyt volna, a mellette elhaladó nemzedékek pedig - csak úgy nyüzsögtek az utcán a dolgukra siető középoszálybeliek - eltűntek, falevelekként, melyek csak arra valók, hogy eltapossák őket, beszívja, átitassa, termékeny földdé rothassza őket ez az örök tavasz."