Avagy: Dream Theater helyett 2014-es technikai netovábbnak!
A "trükk" végtelenül egyszerű: egyszer kell olyan szinten megtanulni gitározni, amennyire nagyon kevesen tudnak, közben "mellékesen" ki kell alakítani egy egyedi, felismerhető stílust, ezt követően már "csak" kreatívnak, motiváltnak, rugalmasnak, nyitottnak kell lenni, nagy zenei alázattal rendelkezni és kerülni az önismétléseket. Ennyi.
Igaz, az út rögösebb, ha instrumentális zenében szereti kifejezni magát a zenész - hiszen pl. én nem szeretem az ilyesmit, és tudom, hogy sokan vannak így vele -, de a mellékelt hangzó alkotójának életműve és néhány Satriani album mutatja, hogy a helyzet akkor sem reménytelen.
Igen, ez egy "gitárhős" album. Az, és mégsem az.
Nem az, mert vannak énekes dalok is. Először a már itt is tömjénezett (Hegyalja, néhány éve) Danko Jones hangja szólal meg egy vérbeli, gyilkos húzású (és bekeményített) Danko Jones stílusú dalban (I Can't Relax), természetesen villantós szólóval megfűszerezve.

Beszóltam a legutóbbi Dream Theater lemezre. Ebben a 48 percben sok dolog megvan, amit onnan hiányoltam: őszinteség, frissesség, kiszámíthatatlanság, dög, élet és - igen - szinte folyamatosan olyan technikás pengetés, hogy az ember csak les, miközben a dalok is erősek és a zúzás mellett tele vannak életigenlő, pozitív dallamokkal, fordulatokkal.
Nem öncélú tehát a zene. Nem mellesleg hősünk azon kevés - írjuk le - metal gitáros egyike, aki ugyan érezhetően erősebb szólózásban, de ritmusgitározásban is több mint figyelemreméltó. Mondjuk, Dave Mustaine mellett nem csoda, hogy ezen a vonalon is kikupálódott.

Egyszerre kemény, tekerősen technikás és szívbemarkolóan lírai ez a 49 perc. Akár egy dalon belül is képes váltogatni a felsoroltakat, tökéletes átkötésekkel. Az átkötéseket, témaváltások kivitelezését tartom ennek a lemeznek az egyik legerősebb jellemzőjének. Szinte észrevétlenül vált agyatlan szaxofonos tekerésből és zongoravadításból (Meat Hook) fülledt filmzenés szaxofonozásba (természetesen gitárral izomból megtámogatva) és vissza, de van countrys gitározgatással indított, flamencoba átmenő prog metal szólózás és sok más finomság is.
A teljes lemez tetszik, de a régi harcostárssal, Jason Beckerrel írt Horrors ültetett le leginkább. Olyan klasszikus gitározás van benne, hogy én nem is vagyok méltó megkísérelni leírni, mennyire nagyszerű. :) Talán majd ex-gitáredzőm megteszi (kérem rá).
Na-ná, hogy csodaszép tercrokon fordulatokkal is operál, és úgy van oda- és visszakötve a (hét perces) dal többi részéhez, hogy döccenésnek nyoma sincs.

A hab a tortán - a Horrors-om kívül - a már említett Danko Jones és a Children Of Bodom gitáros/énekesének (Alexi Laiho) összehozása és egybegyúrása egy jó kis technikás hörgős, szép (!!!) és neo-klasszikus szólós négy perces, már-már skandináv zene ünnepre (Lycanthrope).
Nekem a gyors, kemény dalok tetszenek - van belőlük elég -, de a skála másik végén álló, a régebbi időket idéző Undertow (amely akár Karácsonykor is lemehetne egy értelmesebb rádióban) kellemes kikapcsolódást hoz a szépen összerendezett hangjegy erdőben.
A dalok két perctől hétig terjednek, annak függvényében, hogy éppen mennyi ötlet van az adott szerzeményben. Nincsenek tehát klisék, téma zsúfolás, sem üresjárat, fölösleges ismételgetések.

Hogy szakmailag hol van Marty, azt sejtem, hallom, de hogy például John Petrucci-nál (Dream Theater) jobb, technikásabb gitáros-e, azt nem tudom megítélni és nem is látom értelmét, de tény, hogy simán összevethető a kettő - tehát a csúcs(ok)ról beszélünk.
Hihetetlen, hogy már 52 éves és még mindig ennyire intenzív, sűrű, "szakmai" zenét tud, szeret, akar, képes játszani. A Megadethben is nagy király volt, de a szólóalbumai is zseniálisak.
Csak haladóknak, de nekik nagyon! És persze a 2000. előtti Megadeth rajongói is rá fognak cuppani.

Marty Friedman: Inferno (2014.)

10/10 pont

A kihagyhatatlan:
https://www.youtube.com/watch?v=jh_sDEtrY6Q

És a nem kemény, csak szimplán szép: