'Dark Night Of My Soul'

Nagyon rövid. Az első két számban semmi különös nincs.
Ezek voltak az első benyomások.
Aztán jött a New York Is A Woman, melyben valami csodásan
benne van minden, amitől a zene művészet.
Tavaly hallottam először, koncerten és azóta bennem van.
Megmagyarázhatatlan, de ettől szép, hogy elsőre megfektetett és
ugyanígy hat a mai napig.
Eddig az Anthrax zenéjében éreztem, milyen lehet New York (van bennük
is valami), de ez a dal (és persze Suzanne Vega személye is)
megmutatja a várost egy (másik??) nézőpontból.
Ettől a számtól kezdve elkezd működni az album. Megnyugtat, magával ragad,
kézen fog, mesél ez az egyedi női alt. NAGYON szeretem hallgatni.
TISZTA, kellemes, komoly, női, szép, egyenes......
Csodálatos az angolja is (pedig írtam, melyik városban él !), benne
van az egész megnyerő, bájos személyisége a hangszínében, hangképzésében.
Nem egyetlen gitárra hangszereltek a dalok, de persze az az alap.
Nem tudom elemezni, milyen gitáros, mert annyira egyéni a játékstílusa,
annyira összetartozik az egész Suzanne jelenség, hogy nem tudok
véleményt formálni csak a gitározásáról.
Nagyon-nagyon jó album - az életműben is előkelő helyet érdemel -, alig
várom, hogy ismét lássam/halljam, élőben!
11 dalból 8 tökéletes. Szeretem.
34 perc 18 másodperc Suzanne Vega.

Az egy jó kérdés, hogy kell-e még egy könnyűzenei adó, de az tény,
hogy a Petőfin vannak a legjobb zenék, mióta sílust váltottak.
Rendesen beleköptek a magyar kereskedelmi rádiózás (ez milyen hülye
fogalom !!) posványába.
Élmény őket hallgatni. Kíváncsi vagyok, meddig bírják, hozzászürkülnek-e
idővel az őket körülvevő szeméthez. Szurkolok nekik.
Az jó talány, hogy nálunk miért nincs egy normális rádió,
miért ugyanazt az igénytelenséget sugározza mindegyik.
Külföldön ez nem így megy.
Nálunk még nem igazán volt divat a sok rádióadó, mikor Győrött
rákattantam a FunRadiora (Pozsony). (A RockFM sem rossz). Ez ezer éve volt,
de a mai napig ez a kedvenc rádióm. Az ország északi felében lehet fogni,
csak ajánlani tudom.

Van abban valami....
Amikor 16 évesen rádióból felveszed egy öntelt, beképzelt, drogos tag
zenekarának friss albumát és hónapokig csak azt hallgatod
(so far, so good... so what !), annyira lenyűgöz, hogy mennyire tud
az ipse (és az egész zenekar), aki éppen azon van, hogy megmutassa
Metallica-ból való kirúgása után :
Ő a legjobb gitáros a világon, Neki van a legjobb zenekara, a Metallica
fakezűek gyülekezete; majd -szintén rádióban- 2 év múlva meghallod a csapat
brilliáns új számát (Tornado Of Souls), minden idők legjobb gitárszólójával (!!!)
és ÉRZED, hogy ez a f@szi egy géniusz minden gyarlóságával együtt, melyekkel küzd
(élete végéig ?); innen kezdve ők a kedvenc zenekarod, háborzongatóan komplex és
egyre tartalmasabb albumaikkal; 20 évesen hónapokig spórolsz, hogy (Prágában)
végre élőben lásd őket (3 nap nem-alvás után életre szóló élménnyel
gazdagabban térsz haza első szerelmedhez, aki aggódik, mikor meglátja,
mennyire mérhetetlenül fáradt vagy, de ÉRZI, hogy megérte, mert a
lelkesedéstől/boldogságtól egyik mondatodat vágod a másik közepébe);
aztán annyira vágysz az élményre újra, hogy néhány év múlva (arrogáns,
öntörvényű fiatalként) elmész egy (A) gyűlölt országba is, csak azért,
hogy előzenekarként láthasd őket egy másik kedvelt zenekarod előtt
(stuttgart, Iron Maiden); behidalsz, hogy az ipse a Te gondolatidat a Te
stílusodban mondja az interjúkban; mire hazánkban is többször
fellépnek már mindent láttál, mire vágysz, de a zenekar a csúcson van,
így kihagyhatalanok; a banda és vezetője érik, felnő, utóbbi
hosszú évekre leáll a drogokkal (heroinról leszokni !!!!);
az évek telnek és a zenei nívó picit alábbhagy -de minden albumon
van és OTT VAN valami, ami más zenekarban nincs-, egyszer a példakép
visszaesik a drogozásba és ezzel megszűnik példakép lenni,
"idegenek" lépnek be a zenekarba; ekkor már 34 vagy és Te írsz
az aktuális albumból egy rockzenei szaklapba(n)...
Van ebben valami.
Hogy mi ? Hasonszőrűség ? Értékrend ? Világnézet ? Állandóság ?
Nem tudom.
Az új Megadeth albumot -United Abomination- hallgatom és teljesen
csalódott vagyok.
Egy remek metal album (sajna eléggé lassú), csont profi, a dalok
sem rosszak, de MINDEN hiányzik belőle, ami miatt szeret(t)em ezt a bandát.
A záró 2 szám ér valamit : a You're Dead-ben vették a fáradtságot és
zenéltek egy kicsit, kellően, de élvezhetően komplex; a Burnt Ice-ban
pedig megvillan valami valós tudásából, kreativitásából.
Totálisan lazának ható ZENÉLGETÉS, de úgy, ahogy csak Ő tudja.
Cikkekben riportokban ismét hozza magát Dave Mustaine (frontember),
csak éppen a zene nincs már mögötte. A Megadeth nem lehet középszerű !!
Vagy csak én nőttem ki a metal stílusból ?
A neten van egy skót TV-nek adott interjúja. Nem tudtam eldönteni, hogy
tiszta, vagy ismét a heroinos tompaságot láttam a tekintetében.
Az A Tout Le Monde újra feljátszására női énekkel, vokállal
kiegészülve csak egy szó van : szégyen.