Nem hittem volna, hogy egy The Prodigy album ismét magasan jegyzett lesz
nálam. A legutóbbi (2004-es) alkotásuk ugyanis elvette a kedvem tőlük, nehezen
nevezném hallgatható műnek (2-3-4 remek szerzemény azért akad rajta).
Friss CD-jük ott lesz az év végi 10-es listámon, vagy a közvetlen közelében.
Szól, mint a vadmalac (hogyan szól egy vadmalac?), visszatért az ÉLET, a lüktetés,
az erő a dalaikba.
Szinte látom a fesztiválokon hömpölygő, hullámzó, ugráló tömeget, amint hallgatom a
lemezt. (Ne számítógépen hallgassátok, megéri Hi-Fi-be pakolni!) Ha élőben dobossal,
gitárossal nyomulnak majd (és a drogok nem ütik szét az agyukat és a turnétervet),
nehéz lesz felülmúlni őket. Egy Apollo 440-Prodigy estet megnéznék egy fesztiválon.
És azt is, bírnék-e mozogni utána. Visszatértek régebbi hangszínekhez, -mintákhoz,
az Always Outnumbered... amatőr primkóságának szerencsére nyoma sincs.
Nem egy Fat Of The Land, de a maga nemében hibátlan alkotás.
Szeretem az elsőre beütő albumokat, ez (nálam) ilyen.
A (fogalmazzunk finoman! :) nem németbarát cím és a borító (1916-os a fotó!) több,
mint 10 pontos. ((Mondjuk Írországban, a Falkland szigeteken, vagy Indiában nem
biztos, hogy nagy ötlet előadniuk a címadó dalt.))
Nem lódít a matrica a csomagoláson: '11 new tracks full of electric dance/punk,
noise and power'
The Prodigy is BACK.