'Dark Night Of My Soul'

Még annyit a mátrafüredi fesztiválról, hogy amikor beállltam a büfénél a sorba az első sörökért, a Somebody Put Something In My Drink című és refrénű dal szólt CD-ről a Ramones-tól. Vicces volt!!! ("Valaki tett valamit a piámba")

Nagyon sok zenekart láttam a két színpadon, és mivel gyakorlatilag mindegyik
tetszett, regélek róluk jegyzeteim alapján:
A Sense Of Silence jó kis darkos, alteros zenét nyom női dobossal.
Reason: amorphisosan dallamos, félhörgős énekkel, gitáros lánnyal. Az énekesük
a konferálásokban indokolatlanul halk szavú, félénk (?), introvertált.
Scivias: keltás, sámános, dallamos, merengős egyéni zene. Van hegedűs lányuk,
tompított végű dobverőt használó dobosuk és egy jó frontemberük.
Agregator: nagyon béna név, de annál jobb zene. "Énekesük" az első
ÉRTHETŐEN hörgő tag, akihez szerencsém volt. Kétlábgépes dobos, jó gitárszólók.
Lendületes metalt tolnak, de nem a fémes fajtából. A Paradise Lost gyorsabb
témái bekeményítve - ilyesmit játszanak, ha hasonlítanom kell.
Nagyon rendben vannak, jók!
Autumn Twilight: DOBOSuk van!!! Nagyon jó, lendületes dark zenét játszanak.
Kis Sisters Of Mercy íz, hangulat van bennük. Játszották is a Walk Awayt
(amit a Paradise Lost is feldolgozott).
Náluk jutott eszembe először a "profizmus" szó .
A színpad előterét széltépte faként mozgó rajongók lepték el előadásuk alatt.
Mangod Inc.: zúzósabbak és egyben kommerszebbek is voltak, mint az eddig
említett csapatok. Csont profi, energikus előadás, jó dalok. A Mode Policy Of
Truth-át egészen jól elnyomták, de ez lett a leglassabb daluk. Jelre, de
jól doboló dobosuk van. Az ének kissé Type O Negative jellegű.
Tóth Gyula (De Facto): egy szem billentyű és az Ő éneke. Érdekes, érzelmes
színfolt volt.
Kortársak: más korosztály, más stílus (Cseh Tamás és Pierrot alterban), de
egyéniek és jók. Ők a Photographic-ot dolgozták fel a Mode-tól.
Variola: beindulós rockzene, kellemesen mélyrehangolt gitárokkal. A lassabb
dolgaik halványabbak.
Dyas: egy feketébe öltözött betyár (!!!) a frontemberük, innen kezdve
nem meglepő, hogy vannak népzenei elemeik, irodalmi hhatásaik.
Mátyás Attila Band: abszolút biztonsági műsor F.O.System, Cult, Depeche
(A Question Of Time) slágerekkel és persze a saját neve alatt kiadott
dalokkal. Nem akart hibázni és nem is tette.
Justin Sullivan és Dean White: a New Model Army frontembere akusztikus
gitáron, billentyűse elektromos gitáron (és néha szintetizátoron). Ennyi,
semmi több. Zene, képeket kifejező, vagy éppen erővel bíró szavak,
rezdülések, gondolatok - embertől emberig, ahogyan mindig is lennie kellene.
Justin szuggesztív, őrületes szenvedéllyel, tűzzel zenél.
Családias hangulatban (is) óriási koncertet adtak. A Ballad Of Bodmin Pill
pedig tényleg annyira megcsapott, mint legutóbb a The Cure, amikor először
láttam őket élőben. Nem tegnap volt, és már el is felejtettem, hogy van
ilyen. Jó, hogy vannak dolgok, melyek nem vesznek ki az emberből a korral.
Tizenkét zenekar egy nap alatt (sőt, majd még mesélek a napkelte előtt a
Gyár Fesztiválon történtekről is), akik nagy részéről addig nem is hallottam,
de valamennyit szívesen néztem. Jó kis fesztivál (zárónapja) volt!

Túlvagyok első angol nyelvű interjúmon. Rendkívül tanulságos volt.
A fázisok előtte:
- öröm és lelkesedés, mikor megtudom, hogy egyik kedvenc zenészem Mátrafüreden,
a Fekete Zaj Fesztiválon játszik, és - ha belemegy, akkor - interjúzhatok Vele.
- optimizmus hegyek. Egy emberrel "kell" majd beszélgetnem angolul, aki érdekel -
nincs ennél egyszerűbb, örömtelibb feladat.
- munka. Felkészülés, hogy mit kérdezzek, mit ne kérdezzek. Vázlat írása, de úgy
döntök, legyen spontán az egész.
- befrászolás. Indulás előtt betettem a legutóbbi New Model Army DVD-t, melyen
beszélgetnek Vele, Justin Sullivannel kb. fél órát. Nagy hiba volt!! Rájöttem,
hogy alig értem a 60-70%-át (sem?) annak, amit mond, és még az anyanyelvű taggal is
visszakérdeznek olykor, hogy ki mit mondott.
- teljes pánik. Színpadra pakolászásuk közben hallom, hogyan beszélnek egymással
(a két bradfordi zenész és a yorkshirei technikus). Zabszem effekt. :)
- zabszem effekt. Amikor felsétának a színapdra, rájövök, hogy Ő az egyik
általam legjobban tisztel zenész. Nem is mint zenész, hanem mint gondolatokkal,
pozitív dolgokkal, érzésekkel teli EMBER.
- teljes nyugalom. Aztán kb. a második daltól eszemben sincs az interjú, a
Ballad Of Bodmin Pill hangulata pedig annyira telibe lő, hogy szinte a
könnyeimmel küzdöttem. Nagyon nagy kedvencem és nem számítottam rá,
hogy hallom élőben.
- ideges kapkodás. Az interjú alatt remekül éreztem magam, de szerény
tudásomnak kb. 55%-án tudtam kifejezni magam. Szerencsére az értéssel és
Justin hozzá(m)állásával nem volt gond.
- csalódottság. Interjú után rájöttem, hogy zenéről alig beszéltünk és a
kérdéseim közül is hagytam ki fontosakat! Szakmailag nem voltam top-on,
de mint beszélgetés, remek volt. Az más kérdés, hogy nem merem még
visszahallgatni, annyira égnék magam előtt az angolommal.
- elememben levés ezerrel. Justin megkínált borral, így nem indulhattam azonnal
haza. Elmentem sétálni a tóhoz (hajnal kettőkor). Visszafelé a másik zenészt,
Dean White-ot láttam üldögélni a faháza előtt. Megszólítottam.
Beszélgettünk vagy két órán át (!!) diktafon nélkül. Na, Hozzá aztán pláne
kell szövegértési rutin. Egy közvetlen, sztorizós, igazi brit figura. Élmény
volt minden szava, gesztusa.
- feloldódás. A két beszélgetésből (reményeim szerint) simán lehet majd
egy majdnem olyan jó interjút írni, mint amilyet szerettem volna.
Ez is egy szakma, melyet tanulnom kell.
Szeretek tanulni.
Így, utólag belegondolva egyből a mélyvízben kezdtem, mert ha gondolkodom sem sok
olyan név (Slah, Johnny Rotten, Dave Gahan, Dave Murray...) ugrik be, akivel
annyira szívesen beszélgetnék, mint a New Model Army lelkével.
Hogy az egész fesztivál milyen volt? Hamarosan mesélek.
Akit előbb érdekel, az hallgassa meg a Ballad Of Pillt!