Sok év után megnéztem másodszor is a Tizenkét dühös embert, most végre eredeti
nyelven (angol felirattal, hogy értesem is).
Zseniális film, nagy klasszikus.
Elõször egy "pszichológia vezetõknek" tréningen láttam kezdõ mérnök koromban.
Az volt a feladatunk, hogy válasszunk egy karaktert, és figyeljük a változását,
magatartását a történet folyamán.
A nagyhangú, meggyõzhetetlent választottam, a hármas számú esküdt volt, ha jól rémlik.
Nagy véletlen volt, mert akkoriban én is ilyen voltam. A szememnek és a
logikámnak hittem, és úgy éreztem, mindig, mindenben igazam van, ráadásul
általában meg is tudok másokat gyõzni róla. Arrogáns, cinikus és lázadó voltam.
Sokat tanultam azon a tréningen. Magamról is. Ez a filmnek is köszönhetõ.
Persze, azt már elõbb tudtam, hogy nem vagyok vezetõ alkat. (Akik sportolnak velem,
talán másképp látják. :)
Egyszerû a sztori, nincsenek effektek, akciók, kameratrükkök...
A fekete-fehér mivolta is tetszik. Régebben még csináltam olyat, hogy pl. meccseket,
egyes TV adásokat fekete-fehérben néztem a színes TV-n, de - lévén, klipeket alig-alig
nézek - el is felejtettem, mennyire különböznek a fekete-fehér alkotások a színesektõl.
Láttam színházban is, ott is nagyon tetszett. Gyakorlatilag egyetlen szobában
játszódik, így gyakorlatilag színpadra van írva.
1957-es alkotás.
'This kid is guilty, pal. It's as plain as the nose on your face. So why don't we stop wastin' our time here?'
- Do you really think the boy'd shout it out so the whole neighbourhood could hear? I don't think so. He's much too bright for that.
- Bright? He's a common, ignorant slob. He don't even speak good English.
- He doesn't even speak good English.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.