Kedvenc szimpatikus zenekarom két jó és egy nagyon jó darabot adott elő a Művészetek
Palotájában. Weiner Leó Szvit-e (Op.18) és Mozart B-dúr zongoraversenye is kellemesen
hallgatható volt, de Elgar-tól az Enigma-variációk volt az (voltak azok), ami a maga
dallamosságával, olykor felemelő mivoltával "győzött" nálam tegnap este.
Ez utóbbiban egészen jó témákat üttetett a szerző kedvenc ütős szólamvezetőmmel
- elnézhető tehát, hogy a zongoraversenyt átlazsálta.
A Művészetek Palotája akusztikája nagyon rendben van. A frekvencia spektruma több,
mint tág, és a halk dolgok is kellően tiszták, a hangszínek gyakorlatilag hibátlanok.
Nem tudom, elektronikusan rá volt-e segítve, de ha csak a hangszerek szóltak és semmi más, akkor le a kalappal. Egy-egy hangos, dinamikus rész utáni hirtelen csendnél nekem túl hosszúnak tűntek a lecsengések, de ez lehet attól is, hogy más termekhez szoktam.
Suzanne Vega koncertjén kívül még nem is voltam a MüPában.
Fáy Miklós nem messze ült mellettem (bakancs, kilátszó lábszár, csíkos pulóver,
trendi táska, "olyan különc vagyok, hogy már az is különc" hozzáállás). Nem akkora
nagy darab, amilyennek TV alapján hihetné az ember. Ha a legnagyobb aznap látott
tulokról kell beszélnem - márpedig van ilyen belső kényszerem -, akkor annak a kislány-
nak a szüleit említem, akik elhozták csemetéjüket egy ilyen, nem neki szóló
rendezvényre, majd hagyták, hogy sürögjön-forogjon, beszéljen, játsszon...
Nem kellemes, mikor Ránki Dezső játszik, nekem pedig a "Nem fénylik erre az értelem"
sor jár a fejemben az Aurórától. Köszönöm az élményt a Tufa házaspárnak.
Szimpatikusaim jól, összeszedetten játszottak. Meg voltam velük elégedve.
Mint mindig.