Nagyon kevésszer áztam el bicajjal, tegnap nagyon.
Egy négy napos túráról tértünk haza (majd mesélek, ha előkerülnek a
fényképek - tiszta Másnaposok! :) a Mátrából, a Bükkön át.
Az első 40km-en nem is volt gond, a második viszont emlékezetes marad.
A hazai terep határán történt, már majdnem felértem az utolsó monstre emelkedő
tetejére, éppen átléptem a megyehatár táblát, amikor elkezdett esni.
Beálltam az erdőbe, eléggé gyorsan el is állt.
Hurrá, irány tovább!
Kemény öt perc múlva elkezdett zuhogni, de nagyon.
Erdőbe be, bicajos nyeregtáska kibontása hátizsákká, széldzseki fel a baseball sapkára.
Nagy zuhi megúszva, kis esőben (kezdtek rendesen átázni a lombok) irány haza,
zömében lefelé.
Gőzölgő aszfalt, vízátfolyások, kis eső, csöpögő eső, erősebb eső random módban.
Az utolsó lejtő (sok-sok km) előtt már szutyogott a cipőm és a bicajos nadrágom,
a kőkemény, új, sima külsőim egyáltalán nem tapadtak a hideg vízben, a fékeim alig fogtak, a szépen gyógyuló jobb vállam pedig kezdte unni, hogy rá támaszkodom és még fékezek is jobbal.
Szóval ahol 55-tel szoktam lezúgni, most max. 20-25-tel jöttem, nem kockáztathattam egy esést.
Majdnem az a szégyen is megesett, hogy lehagyott az 5-ös busz, úgy, hogy hamarabb indultam vagy 30 másodperccel. (Csak a villamospálya hosszabbítás miatti torlódás miatt előztem vissza.)
Jól bőrig áztam. Aztán az utolsó kb. 5 km-en leszakadt az ég.
Akkora zápor kapott el, hogy brrrr. Mondjuk, akkor már nem érdekelt.
Mindig tusolok, de most beleültem a forró vízbe a kádban.
És csak remélem, hogy sem a torkom, sem a tüdőm nem gyulladt be.
Nem volt túl hideg a hőmérséklet - reménykedem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.