Amennyire átlagos Elgar Délen című nyitánya, annyira nagyon-nagyon jó az E-moll
csellóversenye.
A nyitányból annyi maradt meg, hogy megy, mendegél, olykor egészen leköti a
figyelemet, olykor nem. Jó a hárfa benne.
Ennyi.
A csellóverseny viszont zseniális.
A "verseny" szó eleve inkább taszít, mint vonz, ha egy zenemű nevében szerepel.
Ebben az esetben ez ne tévesszen meg senkit.
A két (valójában négy) rész hol (többnyire) érzelemdús, patetikus, hol úgy technikás - nem értek a hangszerhez, de megkockáztatom, hogy nagyon nagy tudás kell az eljátszáshoz -, hogy nem azt érzi, hallja az ember, hogy "na, most jól meggyötörte a szerző az előadót", hanem az az érzete támad, hogy ez egy szívvel, lélekkel (és aggyal) megírt nagyszerű szerzemény.
Az ilyenek miatt járok hangversenyre.
Az első világháború alatt komponálta Elgar.
Helyenként klasszikus gitárt idéző hangok szólalnak meg benne csellón.
Az est szólistája, Stuller Júlia szemtelenül fiatal - főleg érett, alázatról
és hatalmas tudásról valló játékához képest.
https://www.youtube.com/watch?v=4T14Sfwh0aE
A szünet után felhangzó West Side Story Szvit Bernsteintől teljesen más volt.
Egyrészt tipiikus amerikai, közérthető, jazzel, ragtime-mal erősen átitatott szirup, másrészt egy nagyon keratív elme zenei viccelődése.
Az öt (!!) ütőst például nem mindennapi módon dolgoztatta meg.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.