Eddig sem voltak mélyenszántóak a hangversenyekről a beszámolóim, de a mostani
pláne lapos lesz. Hallottam ugyanis három kellően jó, de különösebb kapaszkodók nélküli művet.
Berlioz: Benvenuto Cellini (opera) nyitány:
Kellemes, jó, könnyed, de nem hatásvadász vagy gagyi - olyan, amilyennek egy
szerelmi opera nyitányát gondolja az ember.
Rahmanyinov: II. c-moll zongoraverseny:
Egy legenda legendás műve. Az első két tétel nem túl virtuóz (mihez képest?),
de aztán a harmadik bepótol mindent. Mindezt úgy, hogy a szólóhangszer (zongora)
végig összhangban, EGYÜTT zenél a zenekarral. Figyelemre méltó alkotás.
Lovro Pogorelich szólista játékáról csak annyit, hogy gördülékeny, könnyed,
amennyire én (nem) értek hozzá, hibátlan.
Schubert: VII. C-dúr szimfóniája hosszú, de többnyire ki van töltve tartalommal.
Szimfónia-mániám van, és ez egy nagyon jó szimfónia.
Az első tétel kifejezetten tetszett.
A Kocsis Zoltán vezénylete Nemzeti Filharmonikus Zenekar talán kedvenc, itteni
szimpatikusaimnál is precízebb, feszesebb. De ez azért nem biztos.