"Azé' csak közölném magammal, hogy 2011 április végén ne megszokásból fékezzek a bringával."
Ezen elgondolkodtam, és arra jutottam, hogy noha nem volt kellemes a két műtét, sem a rendszeres gyógytorna, mely az öt (tíz?) hétig tétlen izmokat hozta ismét működésbe, de nem szólnék az ifjú önmagamnak, hogy kerülje el ezt a balesetet.
Ha lett volna valami maradandó következménye, akkor annyit mondanék magamnak előtte 20 évvel, hogy "ne tégy olyan lámpát a bicajodra, ami leeshet", de így azt mondom - ahogyan írtam is-, hogy minden alakulhatna, maradhatna ugyanígy.
Nem tudhatom ugyanis, hogy a lábadozással töltött időben mi történt volna velem baleset nélkül, de nem is érdekel.
A balesetből (a nagy sebhelyen/forradáson kívül) annyi maradt meg, hogy kicsit göcsörtös az a csontom, illetve néha (frontok?) olyan, mint ha valaki fogná bent. Nem fáj, csak érzem, hogy ott van. Ez arra emlékeztet állandóan, hogy törékeny, sérülékeny vagyok, illetve, hogy bármikor történhet valami nem tervezett.
És az ilyesmit nem árt észben tartani.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.