'Dark Night Of My Soul'

"When was the last time you did something for the first time?"
/Van Halen/

Mikor próbáltál ki valami újat legutóbb/Mikor volt a legutóbbi alkalom, hogy életedben először tettél meg valamit?

Ha egy zenekarnak az első dobütéstől/pengetésből felismerhető stílusa, hangzása
van, az jelent valamit. Ha ugyanez a gitárosára külön is igaz, az pláne nem
hétköznapi. Ha azt mondom, ez a(z egyetlen) gitáros(uk) védjegyszerűen ritmusozik és
legendásan szólózik is, akkor már sejtitek, hogy nem az új Roxette lemezt hallgatom éppen. :)
     Zenéjük annyira amerikai, hogy az én ízlésem szerint csak a remek dobos, a jó
basszer és a káprázatos gitáros miatt érdemelnek említést.
Ezt megelőzően 1998-ban adtak ki lemezt.
Arról lehet vitatkozni, hogy Sammy Hagar (az én voksom itt van) vagy a most
visszatért David Lee Roth az "igazi" énekes számukra, de ezt hagyjuk meg
az amiknak - akiknél ez a lemez valószínűleg tarol(ni fog).
Nekem "csak" tetszik. Tartalmaz kiemelkedő szerzeményeket, de többségben vannak az
átlagos dalok. Persze, ami esetükben átlagos, az másnál lehet, hogy az elérhetet-
lenül magas szint.
A szólók zseniálisak, a refrének egyszerűek, de hatásosak.
Tökéletesen, élményszámba menően jól kevert zene, a három hangszer csodásan tölti ki (és be) a teret.
A legutóbbi Mr. Big albumot juttaja eszembe. Az (is) zseniális, fantasztikus zenészek villognak rajta, de többszöri hallgatás után sem marad meg bennem az egészből semmi.
Ahogy' egyre többször hallgatom, annál magasabb a pontszám, amit adok erre az
alkotásra. Most 7,2-nél járok (10-ből), de én a Guns N' Roses-on kívül egyetlen
"kimondottan amerikai" zenét játszó zenekart sem kedvelek igazán.
A lemezre/zenekarra legjellemzőbb dal (szóló!):
https://www.youtube.com/watch?v=gPWpWvLuJyA
Van Halen: A Different Kind of Truth

"A tama kínai-japán szó, s felbecsülhetetlen értékű, tökéletesen kerek tárgyat vagy
olyan "titokzatos ékszer"-t jelölhet, amelynek bizonyos esetekben finom (nigi-mitama), más esetekben durva, heves (ara-mitama) lelki tevékenységeket tulajdonítanak."

Mennyire tökéletes név egy dobokat gyártó (japán) cégnek!

Eddig sem voltak mélyenszántóak a hangversenyekről a beszámolóim, de a mostani
pláne lapos lesz. Hallottam ugyanis három kellően jó, de különösebb kapaszkodók nélküli művet.
Berlioz: Benvenuto Cellini (opera) nyitány:
Kellemes, jó, könnyed, de nem hatásvadász vagy gagyi - olyan, amilyennek egy
szerelmi opera nyitányát gondolja az ember.
Rahmanyinov: II. c-moll zongoraverseny:
Egy legenda legendás műve. Az első két tétel nem túl virtuóz (mihez képest?),
de aztán a harmadik bepótol mindent. Mindezt úgy, hogy a szólóhangszer (zongora)
végig összhangban, EGYÜTT zenél a zenekarral. Figyelemre méltó alkotás.
Lovro Pogorelich szólista játékáról csak annyit, hogy gördülékeny, könnyed,
amennyire én (nem) értek hozzá, hibátlan.
Schubert: VII. C-dúr szimfóniája hosszú, de többnyire ki van töltve tartalommal.
Szimfónia-mániám van, és ez egy nagyon jó szimfónia.
Az első tétel kifejezetten tetszett.
A Kocsis Zoltán vezénylete Nemzeti Filharmonikus Zenekar talán kedvenc, itteni
szimpatikusaimnál is precízebb, feszesebb. De ez azért nem biztos.

Ujvári, Seres, Papp, Károlyi, Béres, Dénes, Török, Hagara, Szlimák, Kosjár... - hú, de
szerettem ezt a csapatot.
Aztán, az idő múlásával Vida Pankát leszámítva nem lett újabb kedvenc női kosárlabdázóm,
a fentiek pedig szépen, lassan visszavonultak, így radikálisan csökkentettem a megte-
kintett meccsek számát.
Károlyi Andi visszatért (szülés után?). Az "ősi" éveket követően nem játszott közös
csapatban a fentiekkel (ha jól emlékszem), ezért őt kifejezetten régen láttam a
parketten. Szombaton bepótoltam.
Nos... Fogalmazzunk finoman: rutinosan játszott, de egyáltalán nem jól, egy közepes
ellenfél ellen, egy gyengébb (napot kifogó?) csapatban.
Az elején jött egy hármas (a védjegye), de utána csak olykor volt említésre méltó
megmozdulása. Kb. a meccs felében nem is volt a pályán.
Ahol a BEAC (egyetemi csapat) egy hete győzelemre állt a meccsnek még az utolsó
negyedben is, ott Andiék nagyon és simán kikaptak.