'Dark Night Of My Soul'

Nulla kalóriatartalmú energiaital??
"A kalória az energia mértékegysége."

     Stephen King egy zseni, korunk egyik legnagyobb írója, ehhez kétség sem férhet. Tini koromban borzongva faltam a regényeit. (22-t és egy angol nyelvű novellagyűjteményt számoltam a polcokon.) Aztán a '99-es Tim Gordon, segíts! annyira gyenge volt (ráadásul az elején ki lehetett találni a "csavart" benne), hogy azóta máig nem olvastam semmit a szerzőtől.
Dream Theater szindrómát állapítottam meg Kingnél, azaz forradalmian új dolgokat csinált nagyon magas színvonalon, de túlságosan termékeny (és befutott) szerző, és ez a minőség rovására ment.
Az e-book olvasó rám szabadította a világirodalmat, és adtam Neki még egy(-két) esélyt. Jól tettem.
     A 2011-es Mile 81 egy mindössze kb. 50 oldalas kisregény. Csapnivalóan rossz. Egy gyenge Christine (1983.) utánzat, pedig már az a regény is sokaknál kiverte a biztosítékot szürrealizmusával. Gyakorlatilag csak nyelvgyakorlásnak jó, de inkább még annak sem ajánlom.
      A - nem csak terjedelmileg (2500 oldal) - másik véglet a Végítélet. 1978-as, nem tudom, mikor fordították magyarra, és hogyan hagyhattam ki annak idején. 1988-ban átírta, visszatette bele az eredetileg kihagyott részeket - ezt a változatot  olvastam most, magyarul.
      Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, hogy King megírta a saját Gyűrűk urát, Ószövetségét, Elveszett Paradicsomát, Isteni színjátékát és még néhány nagy jelentőségű művét egyetlen nagyon hosszú regényben.
Nagyon sok Poe, Shakespeare, Bibliai és egyéb utalás, áthallás, idézet színesíti. Csodálatos a hangulata, csont profi és gördülékeny a szerkesztése, a közösség és az egyes szereplők történeteinek a bemutatása. Rengeteg filozófiai, vallási, erkölcsi, szociológiai, jogi kérdést vet fel, mintegy mellékesen, egyáltalán nem tolakodva.
A befejezéstől féltem, hiszen az is kingi védjegy, 4-5 regényének olvasása után ki lehet találni, hogy mi az a meglepő, de "kinges" fordulat, ami a végső kifejletet követően bekövetkezik egy-egy művében.
A Végítélet úgy felel meg ennek a hagyománynak, hogy cseppet sem csorbítja a regény egészét, a történet tartalmát.
     Kifejezetten tetszett, hogy a szó nincs "megfoghatatlan", az emberekben lakozó, felettük az irányítást átvevő gonoszról, zsigeri félelemről, megmagyarázhatatlan "rossz"ról. Igazából ez nem is 100%-os Stephen King, hanem azt mondanám, hogy egy nagyon jó, enyhén Stephen King stílusában, profin kitalált és megírt regény.
Alap bibliai tudás, érdeklődés nem árt hozzá, de azt sem tartom kizártnak, hogy van olyan, aki a Végítélet olvasása után kezd ismerkedni a Testamentumokkal.
A (nálam verhetetlen) Ragyogás a "vérbeli" King mestermű. A Végítélet noha stílusában más kissé, hasonló (ha nem nagyobb) magasságokba ér fel.
Nagy élmény volt olvasni.

"A helyzet normális, minden el van b@szva."

"Az influenza utáni világban a műszaki tudás fogja felváltani az aranyat..."

"Ez az emberi faj átka. Szociábilis. Ahogy Krisztus megállapította volt: "Bizony mondom nektek, valahányszor ketten-hárman összejönnek közületek, mindig lesz egy másik fickó, akiből a szart is kiveritek!"
Elmondjam neked, hogy a társadalomtudomány mit tanít az emberi fajról? Dióhéjban összefoglalom. Mutass nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet. Adj kettőt, egymásba szeretnek. Adj hármat, és feltalálják a "társadalomnak" nevezett elbűvölő dolgot. Adj négyet, és nekilátnak piramist építeni. Adj ötöt, és kirekesztenek egyet. Adj hatot, és feltalálják az előítéletet. Adj hetet, és hét éven belül újra föltalálják a hadviselést. Lehet, hogy az embert Isten képére alkották, de az emberi társadalmat az Ő ellenlábasáéra, és a társadalom folyton hazafelé igyekszik."

"A Biblia nem írja, mi történt Noéval és családjával, miután az ár leapadt. De nem lennék meglepve, ha félelmetes tusakodás tört volna ki ama néhány ember lelkéért – a lelkükért, a testükért, a gondolkodásmódjukért. És nem lepne meg, ha velünk is ez történne."

"Semmi értelme csak úgy hányódni. Olyan értéktelennek érzi magát tőle az ember. Észrevetted már, hogy az ember csak akkor van jól, ha előre nézhet?"

/Stephen King: Végítélet/

Már visszafelé tekertem a 75 km-es körömön, amikor szembe jött egy srác szintén országúti bicajjal, megkérdezte, messze van-e még a következő város, majd visszafordult, hogy velem tartson.
Vagyis, inkább én Vele. Azon a hétvégén a környékünkön rendeztek országos kerékpár versenyt (bajnokságot?), amiatt volt itt a csapatával, de az aznapi időfutam bajnokságon ő nem indult, csak a csapata, így elküldték edzeni a számára ismeretlen utakra.
Mint kiderült, gyulai a srác, (fél)profi kerékpáros (borotvált láb, magas, cingár felépítés, szálkás, nagy vádli) csont profi a bicaja, és olyan iramban (kb. 38-43 km/óra) tekert folyamatosan, hogy kb. 10 km-t bírtam mögötte (!), enyhe szélárnyékban menni, aztán mondtam, hogy csak így tovább, de nélkülem.
Innen kezdve pláne értékelem a Tour De France közvetítésben látottakat.
Persze, az lenne az igazi, ha a sportág neve nem forrna össze a doppinggal. :(
Ja: ezek után a vicc kategória, ha leírom, hogy 75,6 km, 27,5 km/óra átlagsebesség volt az a napom számokban.

(Dobos, dobolás, dobszerkó! Szöveg. Végre egy TÖMEG, amelyik élvezi a zenét, nem pedig a mobillal kamerázással van elfoglalva. Mondjuk, a dal előtti "felbujtó" szöveg után csúnya is lett volna csak úgy álldogálniuk. Régen gyakorlatilag minden koncert (minimum) ennyire beindulós volt. Mostanság....?)