HIHETETLEN, hogy mi minden van a neten: Marty Friedman Slayer, Iron Maiden, Judas Priest, Venom (!! :)), Metallica (Dave Mustaine) és Pantera riffekre improvizál - ki mással, mint Kerry Kinggel a saját japán TV-s műsorában.
Ha tetszett: ugyanaz pepitában. Marty japánja nem semmi, és ahogyan King a Black Sabbathot egy hangból felismeri, az sem kezdő! :)
Avagy: Dream Theater helyett 2014-es technikai netovábbnak!
A "trükk" végtelenül egyszerű: egyszer kell olyan szinten megtanulni gitározni, amennyire nagyon kevesen tudnak, közben "mellékesen" ki kell alakítani egy egyedi, felismerhető stílust, ezt követően már "csak" kreatívnak, motiváltnak, rugalmasnak, nyitottnak kell lenni, nagy zenei alázattal rendelkezni és kerülni az önismétléseket. Ennyi.
Igaz, az út rögösebb, ha instrumentális zenében szereti kifejezni magát a zenész - hiszen pl. én nem szeretem az ilyesmit, és tudom, hogy sokan vannak így vele -, de a mellékelt hangzó alkotójának életműve és néhány Satriani album mutatja, hogy a helyzet akkor sem reménytelen.
Igen, ez egy "gitárhős" album. Az, és mégsem az.
Nem az, mert vannak énekes dalok is. Először a már itt is tömjénezett (Hegyalja, néhány éve) Danko Jones hangja szólal meg egy vérbeli, gyilkos húzású (és bekeményített) Danko Jones stílusú dalban (I Can't Relax), természetesen villantós szólóval megfűszerezve.
Beszóltam a legutóbbi Dream Theater lemezre. Ebben a 48 percben sok dolog megvan, amit onnan hiányoltam: őszinteség, frissesség, kiszámíthatatlanság, dög, élet és - igen - szinte folyamatosan olyan technikás pengetés, hogy az ember csak les, miközben a dalok is erősek és a zúzás mellett tele vannak életigenlő, pozitív dallamokkal, fordulatokkal.
Nem öncélú tehát a zene. Nem mellesleg hősünk azon kevés - írjuk le - metal gitáros egyike, aki ugyan érezhetően erősebb szólózásban, de ritmusgitározásban is több mint figyelemreméltó. Mondjuk, Dave Mustaine mellett nem csoda, hogy ezen a vonalon is kikupálódott.
Egyszerre kemény, tekerősen technikás és szívbemarkolóan lírai ez a 49 perc. Akár egy dalon belül is képes váltogatni a felsoroltakat, tökéletes átkötésekkel. Az átkötéseket, témaváltások kivitelezését tartom ennek a lemeznek az egyik legerősebb jellemzőjének. Szinte észrevétlenül vált agyatlan szaxofonos tekerésből és zongoravadításból (Meat Hook) fülledt filmzenés szaxofonozásba (természetesen gitárral izomból megtámogatva) és vissza, de van countrys gitározgatással indított, flamencoba átmenő prog metal szólózás és sok más finomság is.
A teljes lemez tetszik, de a régi harcostárssal, Jason Beckerrel írt Horrors ültetett le leginkább. Olyan klasszikus gitározás van benne, hogy én nem is vagyok méltó megkísérelni leírni, mennyire nagyszerű. :) Talán majd ex-gitáredzőm megteszi (kérem rá).
Na-ná, hogy csodaszép tercrokon fordulatokkal is operál, és úgy van oda- és visszakötve a (hét perces) dal többi részéhez, hogy döccenésnek nyoma sincs.
A hab a tortán - a Horrors-om kívül - a már említett Danko Jones és a Children Of Bodom gitáros/énekesének (Alexi Laiho) összehozása és egybegyúrása egy jó kis technikás hörgős, szép (!!!) és neo-klasszikus szólós négy perces, már-már skandináv zene ünnepre (Lycanthrope).
Nekem a gyors, kemény dalok tetszenek - van belőlük elég -, de a skála másik végén álló, a régebbi időket idéző Undertow (amely akár Karácsonykor is lemehetne egy értelmesebb rádióban) kellemes kikapcsolódást hoz a szépen összerendezett hangjegy erdőben.
A dalok két perctől hétig terjednek, annak függvényében, hogy éppen mennyi ötlet van az adott szerzeményben. Nincsenek tehát klisék, téma zsúfolás, sem üresjárat, fölösleges ismételgetések.
Hogy szakmailag hol van Marty, azt sejtem, hallom, de hogy például John Petrucci-nál (Dream Theater) jobb, technikásabb gitáros-e, azt nem tudom megítélni és nem is látom értelmét, de tény, hogy simán összevethető a kettő - tehát a csúcs(ok)ról beszélünk.
Hihetetlen, hogy már 52 éves és még mindig ennyire intenzív, sűrű, "szakmai" zenét tud, szeret, akar, képes játszani. A Megadethben is nagy király volt, de a szólóalbumai is zseniálisak.
Csak haladóknak, de nekik nagyon! És persze a 2000. előtti Megadeth rajongói is rá fognak cuppani.
Marty Friedman: Inferno (2014.)
10/10 pont
A kihagyhatatlan:
https://www.youtube.com/watch?v=jh_sDEtrY6Q
És a nem kemény, csak szimplán szép:
Kezdjük az eddigi legpozitívabb élménnyel: Boyhood (Sráckor).
Őrületesen egyszerű, mégis a filmipar korában senkiben fel nem merülő (?) szakmai ötletet valósít meg: 12 éven át forgatták ugyanazzal a szereplőgárdával (!!!!) (minden évben néhány napot/hetet), így a szemünk előtt természetesen öregednek, változnak a szereplők.
Annyira kézenfekvő az ötlet, hogy csodálom, hogy eddig nem készült semmi hasonló.
A két gyerek, a film elején öt éves Mason és tesója (akit a rendező lánya játszik) esetén természetesen drasztikus a változás, az anya (Patricia Arquette) alig változik, az apán (Ethan Hawke) jobban látszik az idő múlása.
Ez persze csak egy - nem kis - érdekességet ad a filmnek, ettől még lehetne bármilyen.
A történet átlagos, semmi különös: az anya egyedül, majd rosszul választott férfiakkal neveli a két gyereket, az apa visszatér Alaszkából és keresi, tartja a kapcsolatot a gyerekekkel, akik fiatalkori szerelmének gyümölcsei.
A film (főleg) a fiúról szól, aki a szemünk előtt nő fel 165 percben. A majd' három óra lehetne unalmas is, de nem az. Sőt, a végére szippant be teljesen - nálam legalábbis ez volt a helyzet -, akkorra ragad ki a világból és indítja be a gondolatokat. Olyan egyszerű és leírva nevetséges dolgokat boncolgat, mint apa-fia kapcsolat, az élet értelme, tárgyakhoz való ragaszkodás, szerelem, a munka helye az életben és hasonlók.
A vége is zseniális. Megy, mendegél a film kb. 165 perce, és egyszer csak a derült égből hopp, vége. Alapból ez így gagyi lenne, de egy egyszerre átlagos és sokatmondó pillanatban (majdnem egy beszélgetés közepén) "szakad meg", ér véget, hogy az ember "lendületből" gondolja tovább a filmet, és vele a saját életét.
Nálam nagyon hatott, csak ajánlani tudom. Itt kezdődik a filmművészet.
8/10 pont
A másik véglet:
Én aztán tényleg és kimondottan kedvelem Kirsten Dunst-ot, de a Kétarcú januárt (The Two Faces of January) sajnos ő sem menti meg. Közepes sztori, átlagos zene, semmi különösebb hangulat vagy csavar... Nem művészfilm (tehát nem az a gond vele, hogy elvont vagy ilyesmi (mert nem az)), hanem egyszerűen egy gyenge hollywoodi alkotás.
Ahol észreveszem, hogy reggel a hősnő haja rövidebb és göndörebb, mint este, az nem lehet jó film.
Jajj, nagyon nem. Jobb, ha nem is részletezem.
4/10 pont
Zajlik a Cinefest, nézek néhányat a filmek közül. Még egy átlagos filmen is sokat dobott, amikor utána beszélt a film rendezője, főszereplője, producere, operatőre, animátora, és kérdésekre is válaszoltak. Még kényesekre is ("mennyiből?", "honnan volt a pénz?)", de a szakmába is kicsit segítettek belelátni.
Aztán még örültem is, hogy a Másnaposok 2. utolsó 10 percére hazaértem, mondván, nem lehet elégszer megnézni, belenézni abba a filmbe. Erre mit látok? Az RTL-en a stáblista előtt hopp, vége a filmnek. Hogy a stáblista alatti, a filmhez NAGYBAN kapcsolódó képek a legpoénosabb részek a filmben, az nem érdekelte a "tisztelt" televíziót. GÁZ!
