'Dark Night Of My Soul'

Ismét egy film a kevés közül, mely elsőre meghatott (!), tetszett.
5-15 évente szembesülök vele, hogy Sean Penn zseniális. Egyike azon néhány színésznek, akik rá is szolgálnak erre a titulusra. Kiemelkedő a fazon. Itt is fergeteges a játéka, mellette Mel Gibson "csak" ott van.
A történet egyszerű - az első angol "értelmező szótár" megalkotása (én egynyelvű szótárnak hívom az enyémet, amióta csak megvettem), az összes létező angol szóval. Felfoghatatlanul hatalmas munka, melyhez a készítők egy meglepő helyről kapnak segítséget, egy amerikaitól. Az teszi érdekessé a történetet, hogy a szótáras vonal nagyrészt valóban megtörtént eseményeket mesél el. A "mellékszál" legalább ennyire érdekes, elgondolkodtató. Behozza a morált, az esendőséget, az elme sérülékenységét, a megbocsátást, a megbánást, a jóvátételt, az érzelmeket. Igazán hatásos.
Az egész beágyazva a XIX. század Angliájába, a kornak megfelelő választékos, igényes beszéddel, tisztelettudó magatartásokkal.
Elsőre beütött, de másodszorra is hatott. Film, élmény.

Aki legyőzte az időt – Keleti Ágnes (2022.)

    Keleti Ágnes a legidősebb élő olimpiai bajnok a világon. 35 évesen nyerte olimpiai (arany) érmeinek nagy részét, ami tornában ma már elképzelhetetlen; soha nem azért tornázott, hogy nyerjen valamit, hanem, hogy utazhasson, világot láthasson, zsidóként megélte a második világháborút, ott volt az ’56-os Budapesten, de abban az évben nem jött haza az olimpiáról, csak néhány éve él ismét Magyarországon, 101 (100?) évesen műtötték, mert eltörte a csípőjét, így azóta már nem spárgázik, de jól van. A műtétről nem a dokumentumfilmből értesültem, hanem a tegnap esti premier után a fia mesélte el a jelenlévő érdeklődőknek. Ágnes is szeretett volna jelen lenni a bemutatón, de az esés miatt erre nem kerülhetett sor. Nagy élmény lett volna nekünk, nézőknek is.
78 percbe összesűríteni egy ilyen hosszú és ennyire tartalmas és kalandos életet nem egyszerű, de az alkotók megoldották. A gördülékeny történetmesélés archív felvételek és három különböző életkorban készített riport keverékéből állt össze. A legfrissebbet a Covid első szakaszában készítették az alkotók.
     Ágnes egy gondolkodásában fiatal, vidám, életigenlő, de az elmúlással tisztában lévő, azt elfogadó, kedves, bölcs ember, ez pedig egy remek dokumentumfilm róla.

8/10 pont

Star Trek II.: Kahn haragja (1982.)

Sok mindenre jó egy CineFest. Arra is, hogy megnézzem életem első Star Trek filmjét. Korán érkeztünk, hogy biztosan legyen hely – felesleges volt az igyekezet, pangott a nézőtér. Ez gyanús lehetett volna, de csak utólag tűnt fel.
Nem lettem Star Trek rajongó, még csak meg sem érintett. A történet kis jószándékkal még csak-csak elment egynek, de úgy általában az egészben nincs semmi kiemelkedő. Tény, hogy 1982-ben került a mozikba, de a Birodalom visszavág 1980-as, a Jedi pedig 1983-as. Azokhoz képest ez csak egy TV sorozat gyengécske nagyképernyős változata.

4/10 pont

Sok dologtól lehet jó egy film, mégis kevés kerül nálam ebbe a kategóriába. Ez az alkotás attól jó, hogy nem főleg a nyilvánvalóan kézenfekvő alaptémáról, a hallók és nem hallók együttéléséről szól, hanem sokkal többről. Olyannyira, hogy a süketség (bocs'!, nem sértés, de én olyan utólag kitalált (?) szavakat, mint keresztyén vagy siket nem használok) érzékeltetése csupán néhány helyzetben - legerősebben az iskolai előadás alatt - eleme a történetnek. A hangsúly a halló főszereplőn, az ő életén, sorsán van. A nagy húzás a zene, az éneklés behozatala a történetbe.
Ha megtekintése előtt tudtam volna, hogy Oscart nyert, óvatosabban és sajnos előítélettel közelítettem volna hozzá, így viszont végig hatott, magával ragadott.
Adott egy halászatból élő család, melyben egyedül a középiskola utolsó évében járó lány hall. A család egyszerű hétköznapjai és a lány felnőtté válása, jövőválasztása adják a cselekményt. Nem hangzik túl érdekesnek, de az élet nagy dolgai nem feltétlenül nagy eseményekhez köthetőek. Az összetartás, az egyén és a család közötti egyensúly, a szeretet filmje ez. Megértem és támogatom a díjesőt. Nálam is nyert.

Ez a Tarantino film eddig kimaradt. Nem volt kár érte, ugyanis egy újabb csalódás az öntörvényű rendezőtől. Nem annyira unalmas vagy vontatott, mint mondjuk a Volt egyszer egy Hollywood vagy a Jackie Brown, cserébe teljességgel felesleges, értelmetlen, tanulság és tartalom nélküli. Kurt Russell karaktere és játéka remek, minden más önismétlő, öncélú, mesterkélt.

Mátrix: Feltámadások (2021.)

     Lehet, hogy már megszoktam az amerikai angolt, de az sem kizárt, hogy a Matrix készítői olyan színészekkel dolgoztak, akik tudnak angolul beszélni, nem csak gyalázzák a nyelvet. Nem fontos, de azért - a jó zenékkel együtt - hozzátesz az élményhez. Ha már színészek: Keanu Reeves sziporkázik, Carrie-Ann most (bocs'! :) nincs annyira kiemelt szerepben, mint az előzményekben, de jól áll neki a karakter. Az újak hozzák a szintet, még a régi, kedvelt figurákat játszók is jól illeszkednek a szokott (?) világokba, bár tény, hogy vannak pótolhatatlan színészek, akik nem szerepelnek ebben az epizódban. Kellemes meglepetés a történet utolsó harmadában visszatérő két régi mellékszereplő, főleg a fiatalabb. (Nehéz úgy írni, hogy ne lőjek le semmit a filmből.)
     A történet az első három film folytatása, nélkülük érthetetlen. Még azok ismerete mellett is az agytorna kategóriába esik. Az indítás látszólag kidobja az előzményeket a kukába, sok humort, geget (gag-et?), tonnányi visszautalást csempészve a sztoriba - ekkor azt hihetné a néző, hogy az egész Matrix sztori végül is egyszerű, és valószínűleg igazuk van az éppen nézett mozi köpködőinek -, majd jönnek a csavarok, lassan összeáll a teljes kép és - ha ez egyáltalán lehetséges - kiderül, hogy a Matrix története valójában bonyolultabb, mint azt eddig sejtettük.
Rengeteg olvasata lehet nem csak a filmnek, de magának a cselekménynek is. Ehhez persze nem árt, ha nyitottan, befogadóan ül be/le az ember erre a két és fél órára és nem hoz elhamarkodottan döntéseket arról, hogy mit lát éppen. Ilyesmire bőven lesz idő a stáblista után(i záró poént követően).
      Szórakoztató film, van azon a színvonalon, mely igazolja létjogosultságát. Az a tanácsom, hogy kellő távolságtartással közeledjen hozzá a (gyanútlan?) néző, és akkor nem kizárt, hogy úgy jár, mint én. Jól szórakozik, és a játékidő nagy részében berántja magába a sztori. Nem mondom, hogy többször meg fogom nézni vagy hogy feltétlenül piszkálni kellett a legendát, de egy (pár) klasszissal jobb, mint Az ébredő Erő.Igaz, annál szinte minden jobb.

     Na, gondoltam, az a-ha mozi után nézzünk valami hasonlót egy másik világból. Úgy a közepéig nem is volt vele semmi gondom, sőt, kifejezetten tetszett. Addig elmesélte, remek zenékkel, archív felvételekkel bemutatta, hogy hogyan indult az Ike & Tina Turner zenekar révén a karrierje, alaposan kitért a házassága megromlásának okaira, a válásra. Innen kezdve viszont a film nem a sztorit vitte tovább, bemutatva a szóló karriert (amire, én kis naiv, gondoltam, fókuszálni fog a film), hanem a nyakamba öntött még egy órányi rinyálást arról, hogy ez az Ike milyen rossz ember volt, mennyire kihatott hősnőnk életére. Ez tény és sajnálatos, de nem biztos, hogy a film felében (!!!) ezzel kellett volna „szórakoztatni” a nézőt.
      EMLÍTÉS SEM ESETT az első négy szólóalbumáról, amelyek a ’70-es években készültek (igazság szerint összesen talán két szólóalbum kerül említésre), a dalszerzéseiről (mondjuk, ez nem meglepő, mert 0 (azaz NULLA) darab dalt írt a dicső újrakezdéstől (1986.) napjainkig), arról, hogy miért és hogyan hagyta abba a turnézást, az éneklést, hogy miért adta vissza az amerikai állampolgárságát (!!), hogy hogyan készültek az albumai, hogyan és ki választotta ki a kísérőzenészeit, ki és hogyan tervezte meg a show-it... Ezek talán fontosabbak lettek volna, mint azt nézni egy órán keresztül (a film második fele), hogy a hősnő annyira, de annyira meg akart szabadulni a férjétől és annak emlékétől, hogy a válóperben semmit nem kapott, egyedül ahhoz ragaszkodott, hogy az említett férj családnevét (Turner) és a férj által (állítólag a tudta nélkül) kitalált keresztnevét (Tina) megtarthassa. Ez mennyire életszerű és mennyire szánalmas!?
Azt még bevettem, hogy nyilvánosságra hozta (People magazin) a bántalmazásokat és a rossz dolgokat, hogy ezzel végleg lezárja a múltat, az viszont már nagyon nem tetszett a begyemnek (de a film megpróbálta letolni a torkomon), hogy a People interjú után x évente kiadott valamit (könyvek, játékfilm, és most ez a dokumentumfilm), ami szintén a múltról szól – a nagy felejtés jegyében. Gáz.
      Ha ennyi ez a nő, akkor semmi értelme róla filmet készíteni, ha viszont énekesnek tekintjük, akkor ez a film nem állít méltó emléket neki.
Dobálóztak nagy számokkal a filmben, ment a parasztvakítás, de pl. az a-ha (ők ráadásul időben ugyanakkor) vagy az Iron Maiden simán hozta amerikai show és marketing nélkül is azokat a számokat, amelyeket Tina. Hogy azt a 6-8 női előadót ne is említsem, akik Tina előtt vannak lemezeladásban.
Azt, hogy Ike Turnertől interjú részleteket tettek a filmbe a halála után, egyenesen gusztustalannak tartom.
      Az első fele egy jó kis dokumentumfilm, a második fele pedig előbb untatni kezdett, majd rendesen felbőszített. Nem hiszem, hogy egy 81 éves nő, pláne Tina Turner életében és munkásságában az a 16 év (az életének kevesebb mint ötöde) lenne a legfontosabb, érdeklődésre leginkább számot tartó, amíg a férjével élt, aki gyakran (?) bántalmazta. Ha igen, az kellemetlen.

4/10

     Fura, hogy az északi „nagy” popzenekarok közül csak és kizárólag az a-ha-ban éreztem és érzek bármi hozzám közel állót. Annak ellenére, hogy a magas hangú (férfi) énekesek hangjával finoman szólva is vannak problémáim. A tegnapi film óta ezt is tudom: falzett a mumus neve. : ) Az ABBA és a Roxette a „hagyjuk!” kategória, a Europe nem alkotott elég jó dalt, aztán kb. ennyi, ami északi és nem metal. Az a-ha-ban viszont határozottan ott van a tartalom a jó dallamok, a hangulat a popzene mögött. A régi dolgaikat is hallottam – ki nem? –, egy dupla koncert CD-jük (How Can I Sleep…) nagy kedvencem, de az újabb, „felnőtt” dolgaikat is követtem, az egyik késői albumukról még írtam is a Rockinformnak. (Ha megtalálom, ideteszem – érdekel, mennyire tartom jó írásnak a saját művemet.)
      A zenekar tehát jó, a korral sem csináltak bohócot magukból és az életműből, ami nagy szó. Az is – és itt már kanyarodom a tegnap látott (dokumentum)filmre -, hogy soha nem volt tagcseréjük, nagyon korán, fiatalon összekerültek, semmi botrányuk nem volt, a szépfiú énekesen kívül rendezett házasságban éltek és élnek, a szintis ráadásul a középsulis szerelmével.
Kívülről nézve fel sem tűnt, hogy mennyire hirtelen (első kislemez a veszett nagy világsiker Take On Me dal a szenzációs videoklippel) és mennyire természetesen (utána újabb és újabb slágerek, remek albumok, bár utóbbiból nem készült annyi, mint készülhetett volna) mekkora (címlapok, ügyeletes tinisztárság) siker szakadt a nyakukba. Ez a siker egyébként tart a mai napig. Véleményem szerint azért, mert tudott a zenéjük velük együtt változni, a hullámvölgyekben is önmaguk maradtak, nem ültek fel trendeknek, nem hajszolták a sikert. Hogy milyen lehetett ezt megélni, abba nem igazán gondol bele a zenehallgató.
     A film első fele túl nagy hangsúlyt fektet az említett Take On Me-re. Ezt csak akkor tartanám indokoltnak, ha a zenekar közvetlenül utána nem írt volna kapásból 3-4 legalább akkora dalt. A történet második felében aztán már elkanyarodik a dal árnyékából a sztori. A film kizárólag a három zenész és minimális számú egyéb szereplő elbeszéléséből, gondolataiból áll össze. A nagy előnye az, hogy nincs semmi önfényezés vagy a társak sztárolása az anyagban, és hogy van egy természetes folyása. Lazán, de egymáshoz kapcsolódva szövik a történetet, miközben kialakulnak a nézőben a három eltérő, de mégis összeillő személyiség főbb vonásai.
Éppen a hetekben hallgattam a valahol északon egy faházban felvett (MTV) unplugged felvételüket. A filmben van egy rész, ahol rendesen egymásnak feszül a három zenész (plusz manager) nagyon eltérő véleménye egy témában a felvétel, koncert előtti próbák egyikén, a hegedűs hölgy pedig csak ül és pislog a vita közepén. Nekem talán ez a rész tetszett leginkább.
      A teremben egy sima sztereo rendszer volt, amely nem szólt kellő hangerővel, így a tér sem igazán volt jelen a hangképben, ezért kár.
Picivel több zene elfért volna benne, bőven lett volna miből meríteni, Norvégiáról is érdekeltek volna dolgok, az viszont nagyon tetszett, hogy észrevétlenül, de az lett a film mondanivalója – számomra mindenképp -, hogy milyen emberek, hogyan áll egymáshoz, a zenéhez, a zenekarhoz, az élethez a trió. Érdekes, de a személyiségükből adódóan normális, hogy a hírnévről alig, a vagyonukról, életmódjukról pedig egyáltalán nem esett szó. Mindezeken felülemelkedni nem egyszerű dolog. Az a-ha-nak ez szemlátomást sikerült, és – ami a lényeg – a zenéjükből is ez (is) sugárzik.
     Hárman háromféle választ adtak arra, hogy lesz-e még új albumuk (kedvencem „nem”, „miért?”, „mert nem akarok darázsfészekbe nyúlni”), de amíg ez a hármas zenél, addig érdemes figyelni rájuk. Az életművük pedig önmagáért beszél.

7/10

Mielőtt lemegy a Nap

Mielőtt felkel a Nap

2015., három óra környéki hossz, most láttam először.
Sokkal jobban tetszett, mint a pár hete nézett Volt egyszer egy Hollywood. Van története - ez nem hátrány egy film esetében. Az elejétől olyan érzetet kelt, hogy svindli van a dologban, a szépen, sorban megelenő karakterek közül szinte bárkiről kiderülhet, hogy másnak adja ki magát, mint aki valójában. A szereplők megismerése után az apróbb vagy nagyobb csavarok jönnek, és a nem túl sodró cselekmény közben van ideje gondolkodni a nézőnek, hogy mi az, ami nem stimmel a sztorival.
A sugárban vért hányást és a fejet szétrobbantó lövést én valószínűleg kihagytam volna a forgatókönyvből, ezt leszámítva viszont minden patent. A hóvihar előtti téli táj és az egyetlen helyiség mint színhelyek is amilyen egyszerűek, annyira jó ötletek, ráadásul valósághű a megvalósítás, szinte érezni a deszkák között beszökő hideget.
A végkifejlet tipikusan tarantinos. Nem mondom, hogy teljesen eredeti, hogy nincs benne önismétlés, de ezt is vehetjük védjegynek, mint azt, hogy sok színész több Tarantino filmben is játszik.
Jó mozi, csak ajánlani tudom.
8/10 pont

u.i.: Ahogy ezt a bejegyzést írtam, kedvem támadt ismét megnézni a Kutyaszorítóbant. 

     Nem vagyok naprakész Tarantino műveiből. A Djangot és Az aljas nyolcast még nem is láttam - valahogy' a Jackie Brown-nal nálam megtört valami, vesztettem az érdeklődésből. (A Kutyaszorítóban, pláne a Ponyvaregény viszont zseniális alkotások.) Különös elvárások nélkül kezdtem neki a Volt egyszer egy Hollywood-nak... És unatkoztam végig 2 óra 40 percet.
      Brad Pitt és Leonardo DiCaprio nagyon jók, de azért egy jó forgatókönyv, némi cselekmény nem ártott volna. Mert így egy nagy semmit látam, a végén a "szokásos" nyers, brutális és teljesen felesleges erőszakkal.
Csak megrögzött Tarantino rajongóknak tudom ajánlani.
A kutya egyértelműen a legjobb az egészben.
4,5/10 pont.

Most először, "kissé" megkésve, egy héten belül megnéztem mindkét Blade Runner filmet. Hogy honnan jött a magyar cím, azt ne tőlem kérdezzétek! Az alapmű 1982-es (és 2019-ben játszódik!), a második film pedig 2017-es (2049-es cselekménnyel). Gyakorlatilag összefüggő a történet, a második film megértéséhez ismerni kell az elsőt.
Az elsőt, ami mai szemmel nézve átlagos. 1982-ben nyilván nagyon újszerű lehetett a látványvilága, az épületekkel, technikával és emberekkel telezsúfolt, elpusztított Föld és az azon élők ábrázolása. Vangelis zenéje jó, illik a film lassú cselekményéhez, nekem mégsem tetszett, valahogy túl "szintis". Az viszont nagyon nem átlagos, hogy a relatíve egyszerű történet mellett a mű remek morális, etikai, filozófiai kérdéseket vet fel az emberi létről, érzésekről, az életről. Leginkább ezek miatt tetszett, és mondom azt, hogy egy jó kis mozi. Talán a rendezői változatot láttam, a kis origami figurával a végén - az még pluszban tett egy csavart, ébresztett egy új gondolatot a történetbe(n).

A folytatás "ugyanaz, pepitában", és mégsem. Még jobb képek, a legapróbb részletekig kidolgozott látvány jellemzi a 2049-re még tovább fejlődött - és egyben romlott - Földön játszódó sztorit. Az eső ugyanolyan gyakorisággal és intenzitással esik. Rengeteg a női szereplő, ez viszont fel sem tűnik, nem úgy mint a tavalyi Terminátor esetében - melynek főszereplője itt is felbukkan. A címszereplő - nem meglepetés - ugyanannak a munkakörnek a nehézségeit - és szépségeit? - éli át, amit előde is űzött az első filmben. A történet érdekesebb, a szereplők sokfélébbek. Több a cselekmény, a fő irány pedig gondolkodtató, kiszámíthatatlan. Annak ellenére, hogy a hosszú játékidő nagy részében érzi a néző, hogy hova fut ki a főszereplő sztorija (hogy ez beigazolódik-e, azt nem írom le).
Ellentétben az elsővel, akár többszöt is megnézendő alkotás. Az, hogy magyarul is beszélnek benne, plusz az egyik régi szereplő szájából egy magyar szó is elhangzik, jó érzés. Utóbbival a szinkron nem tudom, mihez kezdett.
Egy kultikus film hasonlóan művészi, méltó folytatása. Az első kb. 7-7,5 pont, a második legalább 8.

Hú, mekkora köpködést kapott ez a film a hazai és nemzetközi fórumokon! Az mondjuk rám jellemző, hogy én csak most hallottam róla, hogy tavaly kijött egy új Terminátor alkotás. Megnéztem.
Nem vártam tőle sokat, ehhez képest kellemes szórakozás volt. Azt már megszokhattuk (?), hogy az aktuális új rész zárójelbe/meg nem történtté tesz, felülír az előzményekből fontos dolgokat. Itt éppen a második rész utáni események mennek a kukába, ha ezt a részt elfogadjuk folytatásnak.
Nem lövöm le a sztorit - oh, vajon miről szólhat? Csak nem jövőből érkező jó és rossz szereplőkről? -, így csak annyit, hogy Schwarzi és Linda Hamilton is erősen jelen vannak, mindketten jelenlegi koruknak megfelelő szerepben. "Sarah" esetén feltűnő, hogy - más hírességekkel szemben - nem próbálja visszafordítani az idő kerekét, és legalább annyi idősnek néz ki, amennyi.
A történet elmegy, a látvány fenomenális - bár a repülős és a gátas rész már annyira erőltetett és szemlátomást fizikamentes, hogy az már fáj -, az új szuper terminátor műszakilag rendesen jó ötlet, a szerepők jók... Szóval, ez egy jó kis mozi. Tipikus amerikai szemét, de annak jó. :)
A legnagyobb feketepont a klasszikus mondat hanyagolásáért jár (kifordítva, jelzés/poén szintjén azért megjelenik), egyébként bőven nézhető. Nálam legalább 6 pontos a 10-ből.

     Kellett magamat győzködni, de megnéztem az új Star Wars filmet. Hát, izé. Az előző rész megtekintése után is furcsa érzésekkel voltam tele, most is. Azt a filmet utóbb kvázi rehabilitáltam (itt), erre az epizódra nem hiszem, hogy ez a dicső (?) vég vár nálam.
      Kezdjük a pozitív dolgokkal: C-3PO végre ismét a helyére került, hozza magát, poénok, jó poénok épülnek rá. R2 is szerepel, sajnos keveset, statisztaként. A főhős csajszról továbbra is azt mondom, hogy remek választás volt a szerepre. A zene és a látvány is hozza az átlagot, bár előbbi a kitaposott úton mozog, az új elemei pedig olykor már a totális amerikai tucat-nyál filmzene kategóriába süllyesztik. És…. Nincs és. Kb. ennyi, ami jó.
Talán még az is említhető, hogy vannak történések, sodródunk a cselekménnyel. Csak hát…
      A film címe nullás - kifejezetten nincs semmi köze a történetnek a Skywalker családhoz. A fő csavar már a nyitó felirat első pár mondatában kiderül és sokkolja a nézőt. A hülyeségével. A másik nagy csavar, a nagy összecsapásnál pedig… Pfff.
Maga a végső nagy összecsapás nem nagy és nem is összecsapás. Ha csak abban az értelemben nem, hogy rendesen össze van csapva.
A tonnányi negatívumból csak két szösszenet: az éppen harcoló csillagromboló külső felszínén lovagló (!!!) csapat láttán talán jobb, ha nem gondolkodik a néző semmin, azonban amikor egyikük egy íjjal lelő egy űrhajót…
Az űrben lévő csillagromboló belsejéből nyitott hangárajtó mellett utcai viseletben simán átszáll a dolgozó az éppen arra szálló másik űrhajóba. „Nem fénylik erre az értelem”, maradjunk ennyiben.
     Van a filmben egy dialógus, az egészen jól összefoglalja a koncepciót, amely mentén ez a film létrejöhetett:
- Merre?
- Fogalmam sincs. Kövessetek!

5/10 pont. Remélem, végleg vége!!!

Three Billboards Outside Ebbing, Missouri

     Ritkán írok filmekről, mert ritkán látok említésre méltó alkotást.
Ez az. Lassan csordogál, apránként fajul el a történet, melynek beindítója egy anya, aki nyilvánosan vonja kérdőre a vidéki rendőrfőnököt, miután utóbbi csapatának nem sikerült a nő meggyilkolt lányának gyilkosát megtalálnia.
A történet is jó - ki, hogyan reagál, milyen tett milyen reakciót vált ki -, de nem írnék a filmről, ha csak ennyi lenne. Olvastam olyat is, hogy ez egy fekete komédia. Távolról sem az.
     Az ereje abban van, hogy a rasszizmustól a hatalommal való visszaélésen, a tehetetlenségen, gyászon, bosszúvágyon, családon belüli erőszakon, az elmúlással való szembenézésen át a kicsúszott, meggondolatlan mondatokig rengeteg témát, gondolatot elindíthat a nézőben. Nagyon sok nézőpontból lehet nézni, vizsgálni. Szerintem érdemes is.
A rendőrfőnököt játszó Woody Harrelson (Született gyilkosok - és még rengeteg film) és a többi itt nem említett szereplő "csak" jó. Frances McDormand viszont a Fargo terhes rendőrnője után ezért a szerepért kapta második Oscar díját. Nem érdemtelenül, de a Moon (Hold)-ból ismerős Sam Rockwell is remekül hozza a vidéki türhő, rasszista rendőrt (szintén Oscar).
Kevés csavar, szarkasztikus humor van ugyan benne, de nem ezek miatt kiemelkedő.
      Ha nincs ellenedre, hogy egy filmen gondolkodhatsz (is), ha nem zavar, hogy nincsenek benne mellek, üldözés,drogok, robbanások, pörgősre vett vágás és akciók, akkor csak ajánlani tudom.

8/10 pont

     Megnéztem másodszor is. Tartottam tőle, de végül is kellemes időtöltés volt. Főként azért, mert gyakorlatilag SEMMIRE nem emlékeztem belőle, pedig egy éve láttam moziban.
Gondolom, azóta aki akarta, megnézte már a filmet, de azért leírom, hogy a folytatásban fontos dolgokat lövök le a történetből. Magyarul: SPOILER.
Nyilván az első megtekintéskor az űrben továbbra is lángolva égő dolgok látványa által megpuhított agyam dobta le a láncot, amikor elért hozzá a képsor, ahogyan Leia utcai viseletben lebeg, úszkál, túlél az űrben, majd visszaszáll a már nyitott űrhajóba. Paff. Kis relax után folytatja napi teendőit, mintha mi sem történt volna.
      A történet egynek elmegy, de ehhez el kell felejtenünk, hogy az előző (ötlettelen forgatókönyvű) rész végén felrobbant a gonosz fő támaszpontja. Most ugyanis a felkelők már kevesen vannak, és szó szerint üldözik őket. Fénysebességen innen és túl. Brrr.
Tetszik Luke ismételt feltűnése. Jó az idősebb Mark Hamillt látni régi szerepében. Hibátlan. Ez a vonal a film erőssége. Kár, hogy nevetségesen ér véget hősünk evilági pályafutása.
Az új korszak női főszereplőjéről ezt a filmet látva erősödött korábbi véleményem, miszerint telitalálat. Az fura volt számomra, hogy Luke nem kérdezte tőle (rögtön, indításként), hogy "honnan szedted ezt a kő bit kiejtést, melyhez hasonlót Obi-Wan óta nem hallottam?". (Hux parancsnokkal nem találkozhatott Luke. Az ő kiejtése is brit-szigetvilági.) Ne értsetek félre, jól áll a hölgynek, még egyénibbé teszi a karakterét.
Ha már egyéni angol: Yoda megjelenése is kellemes meglepetés. A régiek közül C3-PO csak statiszta, és R2 is kevés szerepet kap. De legalább ott van. Ők az egyetlen szereplők, akik az összes epizódban feltűnnek.
Azok az új karakterek (Kylo, Finn), akik az előző részben "leszerepeltek nálam" most sem ütik meg a szintet. Előbbi fejlődött kicsit, utóbbi szerencsére háttérbe szorult.
      A zene egészen jó, az itt-ott megjelenő humor hol gagyi, hol remekül kitalált - és a többi lépcső a kettő között. Benicio Del Toro feltűnése is jó poén.
A történet üldözős része eléggé gyenge, a fősodor (jó és rossz csatája) viszont jól halad. Az összkép végül is közepes. Simán nézhető - jók a csatajelenetek -, de nem véletlen, hogy eddig nem írtam róla. Nem hozza a legjobb részek (III-VI) szintjét.
      Nagyon remélem, hogy az idén érkező IX. rész valóban befejezés lesz.
Mint említettem, vannak benne remek képek:

"Ha pontoznom kellene": 6,6/10 pont

   Tulajdonképpen csak azért néztem meg, mert érdekelt, Gary Oldman hogyan adja vissza Churchill jellegzetes beszédét. (Mert minden angolul minimálisan tudó Iron Maiden rajongó ezer közül is felismeri a hanghordozását az 1985-ös Live After Death koncertlemez nyitó sorai óta.)
Aztán, kb. a film felénél rájöttem, hogy annyira nem lehet nagy kunszt egy színésznek az anyanyelvén eljátszani egy mozgóképen és hangfelvételeken egészen jól dokumentált államférfit.
(Azért megnéztem, hogy Gary Oldman amerikai-e (brit). Úgy azért nagyobb kihívás lett volna.)
   A film a miniszterelnökké választásától a Dunkirk-i menekítésig, és a béketárgyalások elutasításáig terjedő nem túl hosszú időt öleli fel. Éppen az említett Maiden koncertnyitó beszéd az utolsó esemény, mondhatni a tetőpont a filmben.
A cím csalóka, mert a Blitz, az Anglia elleni légicsapások sorozata csak ezt követően indult be. Én azt hívnám legsötétebb órá(k)nak.
Alapból nagyon nem szeretem az olyan filmeket, melyek megtörtént eseményeket dolgoznak fel, melyekben színészek játszanak el létező embereket. Ez most is zavart, de összességében kellemes két órát adott a film.
Ha valaki nem annyira anglomán, azért egy minőségibb dokumentumfilmmel jobban jár.

"It must be remembered that we are in the preliminary stage of one of the greatest battles in history. And that many preparations have to be made here at home.
Sir, I take up my task with a buoyancy and hope, and say to the House, as I have said to those who have joined the government, I have nothing to offer but blood, toil, tears and sweat.
We have before us an ordeal of the most grievous kind. We have before us many, many long months of struggle and of suffering.
You ask, 'What is our policy?' I say it is to wage war by sea, land and air with all our might and with all the strength that God can give us. To wage war against a monstrous tyranny never surpassed in the dark and lamentable catalog of human crime. That is our policy.
Oh, you ask, 'What is our aim?'
I can answer in one word. Victory.
Victory at all costs. Victory, in spite of all terror. Victory, however long and hard the road may be.
For without victory, there can be no survival.

"Nem szabad elfelednünk, hogy jelenleg a történelem egyik legnagyobb összecsapásának kezdetén állunk, és hogy még sok előkészületet kell idehaza megtennünk.
Uram, a feladatot derűsen és reménykedve vállalom, és kijelentem a Háznak, amint azt már közöltem a kormányom tagjaival is, hogy nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, könnyeket és verítéket.
Súlyos megpróbáltatások előtt állunk. Hosszú-hosszú hónapok küzdelme és szenvedése előtt állunk. Azt kérdik, mi a politikánk? Azt válaszolom, háborút vívni, a tengeren, a földön és a levegőben, minden képességünkkel és minden erőnkkel, amit az Úr adhat nekünk. Háborút vívni egy olyan gyalázatos zsarnok ellen, melyet még nem láttunk az emberiség bűneinek sötét és gyászos krónikáiban. Ez a mi politikánk.
Azt kérdik, mi a célunk? Erre egy szóval válaszolhatok. Győzelem.
Győzelem bármi áron, győzelem, dacolva a rettegéssel, győzelem, legyen bármilyen hosszú és kemény az út. Mivel győzelem nélkül nem éljük túl!"

     Mivel még - gondolom - nem látta mindenki, aki szeretné megnézni, nem lövök le semmit a filmből, annak cselekményéből, szereplőiről.
Kretén a cím, de így jelzik, hogy nem folytatásról, hanem egy mellékszál kifejtéséről van szó.
     A látvány természetesen ismét nagyon rendben van, sőt, a sok "természetes" vagy annak ható helyszínnek köszönhetően "emberi", kevéssé tűnik számítógéppel alkotottnak.
A zene (NEM John Williams, hanem Alexandre Desplat (vagy Michael Giacchino?)??) gyakorlatilag tökéletes. Nem forradalmi vagy felkavaró, de (már-már) méltó az első hat részhez, élményt ad. Érezhetően sokkal jobban összeszedett, megkomponált, mint az Ébredő Erő esetén.
A(z új) főszereplő (neme) és az új robot is adja az összehasonlítási lehetőséget. Előbbi karaktere és Felicity Jones játéka nem rossz, de Rey (Daisy Ridley) sokkal szuggesztívabb és karakteresebb (volt) a tavalyi filmben, robot fronton viszont nagy az előrelépés BB-8 gyereki bájossága után.
Az új színészek között nagy örömmel fedeztem fel Forest Whitakert, és mivel a Csillagok háborúja előtt járunk néhány évvel/hónappal/héttel, a régi karakterek közül is nem egy ismét feltűnik sok-sok (40?) évvel első szereplése után. Vannak, akik fontos szereplőként és vannak akik csak néhány másodpercre az utca forgatagában - érdemes figyelni a részletekre is. Hogy kikről van szó, azt nem árulom el.
A történet kimenetele ismert, nagy meglepetés vagy csavar nincs is benne, viszont remekül illeszkedik az III. és IV. rész közé. Mivel a Birodalom legsötétebb fénykorában :) játszódik, a hangulat is kellően komor, rohamosztagos, TIE vadász, csillagromboló hegyekkel, ahogyan kell.
     A klasszikus hármashoz nem fogható, de korrekt, jó film. Az Ébredő Erőt és a Baljós árnyakat simán veri nálam.

Ez mekkora film!
Két ember 9 év elteltével ismét találkozik, és beszélgetnek. Kb. ennyi a történet. Mégis zseniális film kerekedik ki belőle.
A két ember ugyanis összeillik, összetartozik, de az élet elszakította őket egymástól. Értik egymást, a másik humorát, emlékeznek apró dolgokra, függetlenül attól, hogy az 5 perce vagy évekkel előbb történt vagy mondta a másik.
A folyamatos párbeszéd miatt nem lehetett kis kihívás a színészeknek, forgatókönyvírónak, rendezőnek, vágónak az elkészítése, de az eredményen ebből semmi nem érződik.
Engem telibe talált. Még az is stimmelt, hogy különböző nemzetiségű a két főszereplő... Ha szerettél valakit, akivel nem lehetsz, érted, miről szól a film.
És amíg nézed csak Rá fogsz gondolni.
9 évvel a Before Sunrise (Mielőtt felkel a Nap) után készült és játszódik, ugyanazzal a két főszereplővel. Illene azt is megnéznem végre.

A könyvről már írtam itt, most a film is sorra került.
Ez sem jött be. A (táj)képek egészen jók, van is egyfajta hangulata az egésznek, de ugyanaz a bajom vele, mint a könyvvel. Logikátlan, céltalan és nem áll össze egésszé. És noha a filmen - meglepő módon - jobban, már-már érthetően előkerül, hogy miért választja a megtörtént eset (!!) főhőse a társadalmon kívüli életet és végül Alaszkát, nem érzek benne semmilyen tanulságot, mondanivalót, mélységet.
Nem a főhőst ítélem el (a No Ceiling "klip" legvégén és ezen bejegyzés alján Ő látható a busznak támaszkodva, nem az őt játszó színész!), hiszen az motivációi valószínűleg tiszták, érthetőek voltak. A könyv és a film azonban ezekből sajnos nem sokat ad vissza. Legalábbis számomra.
(Lehet, hogy sznobság, de a vadon közepén lévő iskolabuszt, amit a főhős magic bus-nak (csodabusz, varázsbusz) nevez el, hiszen szürreális és tájidegen, a filmben "bűvészbusz"nak fordítani, vagy a "no game" (nincs vad(ászzsákmány)) naplóbejegyzést "ez már nem játék"-ként olvasni, hogy a "tramp" szóról nem tudja, hogy csavargót jelent... Maradjunk annyiban, hogy nem emelt az összképen.)
Ha valaki látta a filmet, érdekelne róla a véleménye!!

     Talán eltelt annyi idő a bemutató óta, hogy akit érdekelt, az megnézte már és kialakult a véleménye a filmről, és talán belőlem sem a kezdeti csalódás beszél már.
     Hogy a pozitívumokkal kezdjem, a látvány - főleg a repülő jelenetek - rendben van, TIE vadászból is többet kapunk a megszokottnál, és az új női főszereplő is zseniális. Ismeretlen fiatal színésznő, szép brit angollal (tehát az eddig ismert szereplők közül kb. Obi-Wan lánya vagy unokája lehetne, de ezt nagy valószínűséggel kizárhatjuk.), gyakorlatilag az Ő jutalomjátéka, felfedezése a film.
A képi világ is jó, vannak ügyes kis utalások, finomságok. Párat mutatok is. (A japán mintájú kapu a sivatagban nekem nagyon kedves.) Ezen kívül van a filmben egy nagyon erős Hitler beszéd koppintás, ez is jó ötlet.
A legnagyobb geg, ha lehet ezt annak nevezni az, hogy az egykori főszereplők közül többen feltűnnek "mai" valójukban, tehát 30 évvel idősebben mint az előző epizódban.

     A zene sajnos gyakorlatilag semmi újat nem hoz. Annak ellenére, hogy vannak új szereplők, ők nem kaptak dallamot, így a nyitó fél óra után maradt a régiek ismételgetése, kis mértékű variálása. Szomorú.
A történet a legnagyobb gáz. Vehetjük SPOILERnek, ha leírom, hogy egy robotba értékes adatokat rejtenek, aki a rossz üldözésének közepette új barátaival eljut a jókhoz, akik az említett adatok segítségével elérnek valamit. Ismerős?? Lassan 40 éve, ugyanilyen főcímzenével kezdődően mintha alkottak volna hasonlót.
Az egyik kedvelt alap szereplő kinyírásával nekem nincs gondom, bár amikor egy másik szereplő megsebesült, és azt hittem, ő lesz az áldozat, elszomorodtam. Így viszont minden rendben.
R2 leszedálása az, amit viszont nem tudok megbocsátani. Ő az összes epizódban szerepelt, aktív részese volt a történetnek, most gyakorlatilag váza szinten van jelen. Skandalum!

A rohamosztagos(ok) emberi oldalát megmutató szál jó ötlet, kár, hogy a hozzá tartozó színész és játéka csak ront a filmen. Még lélegzett, amikor elváltunk tőle, nagy eséllyel tehát látjuk még. Sajnos.
Amivel kezdenem kellett volna: a Jedi végén úgy hagytuk el a színteret, hogy a jók felrobbantották a rossz bázis-bolygóját (már másodszor), teljes a győzelem, mindenki ünnepel. "Most", 30 évvel később, a gonosszal tele a galaxis, rohamosztagos hegyeik vannak és van egy még hatalmasabb és erősebb bolygója, amely egyben harci eszköz is, amelyet - micsoda forgatókönyvírói lelemény - ismét felrobbant a jók maroknyi serege. Rettenet.
Ehhez jönnek olyan "finomságok", mint a lézerkardálló rohamosztagos "tomfa", a hangárból fénysebességgel indulás, majd fénysebességből kézzel (!!!) visszalassulás úgy, hogy az űrhajó hasát éppen súrolják a bolygó fenyőfái, ahová érkezik, olyan "újszerű" mondatok, mint a "Még mindig ott van benne a fény, tudom.".

És akkor a jólétben elszenderült (!!!) őse hatására jóból rosszá váló fő gonoszt, aki azért visel maszkot, hogy ... (hopp, ez nem derül ki, viszont kérésre bármikor leveszi), és kb. annyira gonosz, karakteres vagy ijesztő, mint egy doboz joghurt, még meg sem említettem. Ahogy rocksztár módjára többször (!!) durcásan kaszabolja a berendezést, ha rossz hírt kap... Szánalmas.
Fura, hogy az a fő bajom, hogy a Disney elvitte a mesét a mese irányába, de a kezdeti csalódás nálam megmaradt többszöri megnézés után is. Egy közepesen gyenge filmnek tartom, a Baljós árnyakkal vetekszik nálam a leggyengébb Star Wars epizód címért. Gyanús, hogy beáll a földbe a sorozat, ha nem kreatív, kockázatot vállaló emberek írják a következő rész(eke)t.
Ha pontoznom kellene: 4,7/10

    Nem vagyok valami naprakész a filmeket illetően, csak az imént néztem meg. Először. És vélhetően utoljára. (Na, jó, majd, egyszer, magyar szinkronnal vagy felirattal.)
A humora (pl. a mellékelt képek, de a verbálisak és a zeneiek is) nagyon jó!!! Többször nevettem rajta.
A látvány is pepec, mi más is lehetne?
     A szimpátiámat és az esélyét, hogy nálam nyerő film legyen már rögtön az elején elvesztette azzal, hogy Saraht egy új, az eredetire nem hasonlító szereplő játssza... Aztán a "kétszer vissza a múltba ugyanoda" egy nagyon pici érdekességet adott, de sokkal inkább zavart, hogy zárójelbe, meg nem történtté tette az első három részt. Arról nem is beszélve, hogy ezzel tulajdonképpen Doki és McFly versenytársa lett Arnold és csapata. Márpedig Martyék nehezen verhetőek.
A fék nélkül száguldó iskolabusz és a harmadik részben már ellőtt "menet közben egy ponton rögzítem a földhöz a daruskocsit/iskolabuszt, ezzel átdobom önmagán" poén megismétlése kifejezetten kínos. És ezzel messze nem soroltam fel mindent a tárgykörben.
Schwartzi jó, öröm volt ismét látni, és ha a filmet egy monstre Fear Factory klipnek tekintem, akkor azt kell írnom, hogy nem is rossz. Mostanra ugyanis rendesen fedésbe került a zenekar ember/gép kapcsolatok szöveg- és zenei világa a film cselekményével.
     A vége főcím közepén elhelyezett képsor alapján sejthető, hogy nem itt ért véget a történet.
Lehet, hogy a folytatás bemutatásakor már lesz olyan mesterséges kreálmány, amely élvezettel fogja nézni. Vagy - mert végül is a reményről szól a történet - addigra összeszedi magát a forgatókönyvet készítő csapat.

     Arra jó a munkahely, hogy leszedál agyilag, kiszív, "levisz alfába", így ha fáradtan nekiállok egy filmnek, az kissé módosult tudatállapotban, befogadó(bb) passzban talál. Vélhetően (csak??) ennek tudható be, hogy ez a film tetszett, de nagyon.
     A helyzetet érdekesebbé teszi, hogy egy Disney produkciót dicsérek éppen. Az ismert Csipke Rozál ( :) nem saját poén) történetet meséli el egy kis csavarral, a "gonosz" tündér/boszorka szemszögéből. Ügyes, jó ötlet. A látvány, a trükkök, a környezet kiemel a valóságból, Angelina Jolie pedig (végre?? - nem akarok álszent lenni, eddig is szívesen néztem a filmjeiben) nem a mellével vagy az alakjával, hanem a játékával arat.
     Ügyes forgatókönyv (ötlet), jó mozi. A Csillagport követően ismét egy mese, amely kikapcsolt, tetszett. Nagy szó.

Kezdjük az eddigi legpozitívabb élménnyel: Boyhood (Sráckor).
     Őrületesen egyszerű, mégis a filmipar korában senkiben fel nem merülő (?) szakmai ötletet valósít meg: 12 éven át forgatták ugyanazzal a szereplőgárdával (!!!!) (minden évben néhány napot/hetet), így a szemünk előtt természetesen öregednek, változnak a szereplők.
Annyira kézenfekvő az ötlet, hogy csodálom, hogy eddig nem készült semmi hasonló.
A két gyerek, a film elején öt éves Mason és tesója (akit a rendező lánya játszik) esetén természetesen drasztikus a változás, az anya (Patricia Arquette) alig változik, az apán (Ethan Hawke) jobban látszik az idő múlása.
Ez persze csak egy - nem kis - érdekességet ad a filmnek, ettől még lehetne bármilyen.
     A történet átlagos, semmi különös: az anya egyedül, majd rosszul választott férfiakkal neveli a két gyereket, az apa visszatér Alaszkából és keresi, tartja a kapcsolatot a gyerekekkel, akik fiatalkori szerelmének gyümölcsei.
A film (főleg) a fiúról szól, aki a szemünk előtt nő fel 165 percben. A majd' három óra lehetne unalmas is, de nem az. Sőt, a végére szippant be teljesen - nálam legalábbis ez volt a helyzet -, akkorra ragad ki a világból és indítja be a gondolatokat. Olyan egyszerű és leírva nevetséges dolgokat boncolgat, mint apa-fia kapcsolat, az élet értelme, tárgyakhoz való ragaszkodás, szerelem, a munka helye az életben és hasonlók.
     A vége is zseniális. Megy, mendegél a film kb. 165 perce, és egyszer csak a derült égből hopp, vége. Alapból ez így gagyi lenne, de egy egyszerre átlagos és sokatmondó pillanatban (majdnem egy beszélgetés közepén) "szakad meg", ér véget, hogy az ember "lendületből" gondolja tovább a filmet, és vele a saját életét.
     Nálam nagyon hatott, csak ajánlani tudom. Itt kezdődik a filmművészet.
8/10 pont

A másik véglet:
Én aztán tényleg és kimondottan kedvelem Kirsten Dunst-ot, de a Kétarcú januárt (The Two Faces of January) sajnos ő sem menti meg. Közepes sztori, átlagos zene, semmi különösebb hangulat vagy csavar... Nem művészfilm (tehát nem az a gond vele, hogy elvont vagy ilyesmi (mert nem az)), hanem egyszerűen egy gyenge hollywoodi alkotás.
Ahol észreveszem, hogy reggel a hősnő haja rövidebb és göndörebb, mint este, az nem lehet jó film.
Jajj, nagyon nem. Jobb, ha nem is részletezem.
4/10 pont