Fura, hogy az északi „nagy” popzenekarok közül csak és kizárólag az a-ha-ban éreztem és érzek bármi hozzám közel állót. Annak ellenére, hogy a magas hangú (férfi) énekesek hangjával finoman szólva is vannak problémáim. A tegnapi film óta ezt is tudom: falzett a mumus neve. : ) Az ABBA és a Roxette a „hagyjuk!” kategória, a Europe nem alkotott elég jó dalt, aztán kb. ennyi, ami északi és nem metal. Az a-ha-ban viszont határozottan ott van a tartalom a jó dallamok, a hangulat a popzene mögött. A régi dolgaikat is hallottam – ki nem? –, egy dupla koncert CD-jük (How Can I Sleep…) nagy kedvencem, de az újabb, „felnőtt” dolgaikat is követtem, az egyik késői albumukról még írtam is a Rockinformnak. (Ha megtalálom, ideteszem – érdekel, mennyire tartom jó írásnak a saját művemet.)
A zenekar tehát jó, a korral sem csináltak bohócot magukból és az életműből, ami nagy szó. Az is – és itt már kanyarodom a tegnap látott (dokumentum)filmre -, hogy soha nem volt tagcseréjük, nagyon korán, fiatalon összekerültek, semmi botrányuk nem volt, a szépfiú énekesen kívül rendezett házasságban éltek és élnek, a szintis ráadásul a középsulis szerelmével.
Kívülről nézve fel sem tűnt, hogy mennyire hirtelen (első kislemez a veszett nagy világsiker Take On Me dal a szenzációs videoklippel) és mennyire természetesen (utána újabb és újabb slágerek, remek albumok, bár utóbbiból nem készült annyi, mint készülhetett volna) mekkora (címlapok, ügyeletes tinisztárság) siker szakadt a nyakukba. Ez a siker egyébként tart a mai napig. Véleményem szerint azért, mert tudott a zenéjük velük együtt változni, a hullámvölgyekben is önmaguk maradtak, nem ültek fel trendeknek, nem hajszolták a sikert. Hogy milyen lehetett ezt megélni, abba nem igazán gondol bele a zenehallgató.
A film első fele túl nagy hangsúlyt fektet az említett Take On Me-re. Ezt csak akkor tartanám indokoltnak, ha a zenekar közvetlenül utána nem írt volna kapásból 3-4 legalább akkora dalt. A történet második felében aztán már elkanyarodik a dal árnyékából a sztori. A film kizárólag a három zenész és minimális számú egyéb szereplő elbeszéléséből, gondolataiból áll össze. A nagy előnye az, hogy nincs semmi önfényezés vagy a társak sztárolása az anyagban, és hogy van egy természetes folyása. Lazán, de egymáshoz kapcsolódva szövik a történetet, miközben kialakulnak a nézőben a három eltérő, de mégis összeillő személyiség főbb vonásai.
Éppen a hetekben hallgattam a valahol északon egy faházban felvett (MTV) unplugged felvételüket. A filmben van egy rész, ahol rendesen egymásnak feszül a három zenész (plusz manager) nagyon eltérő véleménye egy témában a felvétel, koncert előtti próbák egyikén, a hegedűs hölgy pedig csak ül és pislog a vita közepén. Nekem talán ez a rész tetszett leginkább.
A teremben egy sima sztereo rendszer volt, amely nem szólt kellő hangerővel, így a tér sem igazán volt jelen a hangképben, ezért kár.
Picivel több zene elfért volna benne, bőven lett volna miből meríteni, Norvégiáról is érdekeltek volna dolgok, az viszont nagyon tetszett, hogy észrevétlenül, de az lett a film mondanivalója – számomra mindenképp -, hogy milyen emberek, hogyan áll egymáshoz, a zenéhez, a zenekarhoz, az élethez a trió. Érdekes, de a személyiségükből adódóan normális, hogy a hírnévről alig, a vagyonukról, életmódjukról pedig egyáltalán nem esett szó. Mindezeken felülemelkedni nem egyszerű dolog. Az a-ha-nak ez szemlátomást sikerült, és – ami a lényeg – a zenéjükből is ez (is) sugárzik.
Hárman háromféle választ adtak arra, hogy lesz-e még új albumuk (kedvencem „nem”, „miért?”, „mert nem akarok darázsfészekbe nyúlni”), de amíg ez a hármas zenél, addig érdemes figyelni rájuk. Az életművük pedig önmagáért beszél.
7/10
