"...McCandless elsősorban nem azért ment a vadonba, hogy elmerengjen a természeten és a világon úgy általában, hanem inkább azért, hogy saját lelkének belső világát kutassa. Azonban hamarosan felfedezte azt, amit Muir és Thoreau már tudott: a hosszú tartózkodás a vadonban óhatatlanul éppannyira a külvilág, mint belső világunk felé tereli figyelmünket, és képtelenség megélni a földből, ha nem fejlesztjük ki magunkban a táj és élővilága kifinomult megértésének és a vele való erős érzelmi azonosulásnak a képességét."
Félig poénból (?) ajánlották a filmet. Gondoltam, előtte elolvasom könyvben.
A történet (és nem lövök le semmilyen poént): Chris McCandless a diploma megszerzése után elkezdett barangolni, megszabadult az anyagi javaktól és bevetette magát az alaszkai vadonba. Ahol aztán meg is halt.
Gyakorlatilag ennyi.
A megtörtént esetet (!!) leíró könyv a fiatalember naplóbejegyzéseiből, ismerősei visszaemlékezéseiből, kedvenc könyveiben megjelölt idézetekből áll össze egy teljesnek mondható sztorivá.
Hogy van-e tanulsága, élmény-e olvasni, az jó kérdés. Tőlem szokatlan módon nem is válaszolom meg.
Valami miatt nem tetszett a könyv, nagyon nem az én stílusom. Úgy érzem, nem vezet sehová, az elején megtudjuk a végkifejletet, nem ad pluszt. Ettől persze még nemzetközi bestseller, úgyhogy lehet, hogy az én ízlésem áll távol a többségétől.
Angolul olvastam (Into The Wild) de nem volt elég hozzá a tudásom, így a legnagyobb részét magyarul is elolvastam az adott szakasz után.
A filmet (2007.) is megnézem majd, de szinte csak azért, mert Sean Penn rendezte (+ forgatókönyv) és Eddie Vedder (Pearl Jam) írta a zenéjét.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.