'Dark Night Of My Soul'

     Spanyol elköszönés, mexikói (?) kalapos őslények a festményről koppintott borítón - humor és önirónia.
Az elmúlt másfél hónapban hetente kb. 2-3-szor meghallgattam ezt az 1995-ös albumot. Nálam (újabban) ritka az ilyesmi. Az pláne, hogy egyre jobban tetszik (pedig eleve magasról indult).
Ez a Ramones - ki hinné a cím alapján - utolsó, búcsúlemeze.
Nem érződik rajta. Semmi sallang, szirup, ünneplés, fennköltség. Vagyis, utóbbi akad, de ez mindig is ott volt a zenekar zenéjében. Olykor a langyosság, üresjárat, rutin is, de ezt a lemezt nem jellemzi ilyesmi.
     Nehéz (lehetetlen) róla objektíven írni, hiszen egy stílusalapító, "ezer évig" létezett, klasszikussá vált banda alkotása, mely (alapító) tagjai a feloszlást követően sorban elhunytak. A lemezen hallható öt zenész közül ma már csak a dobos (Marky Ramone) és a basszusgitáros (C.J. Ramone) él.
Nem ugyanaz a helyzet, de olyan érzésem van, mint a The Smashing Pumpkins feloszlás után kiadott dalgyűjteménye (Machina II/The Friends & Enemies of Modern Music) esetén - a körülmények és (a Ramones-ról szólva) az eltelt idő történései miatt hajlamos vagyok sokkal többet belehallani, mint ami benne van.
     Ez ugyanis csak egy remekül kevert, a szó jó értelmében profi, egyszerű, agresszió nélküli punk/rock lemez. Pont.
És mégis több. A She Talks To Rainbow már-már lírai, az egész lemezről süt, hogy bármi miatt is hagyták abba, az biztos, hogy nem a kreativitás hiánya vagy a zenei megfáradás, kiégés volt.
Vicces (és jó) a néhány gitárszóló (kezdemény).
      Ahogy hallgatom, gondolkodom életről, halálról, arról, hogy nem lehet véletlen, hogy Butt-Head beszéde nagyban hasonlít ahhoz, ahogyan Joey Ramone énekel (nyugodjon békében!), hogy nem akarok felnőni (I Don't Wanna Grow Up), hogy 34 és fél perc tökéletes albumhossz ennek a zenekarnak, hogy nem éltek hiába, hogy a leggyengébb dalban (It´s Not For Me To Know) van egy rövid, csak úgy odaszúrt (egyébként jellegzetesen Ramones) dallam (1:44), amely a semmiből az égbe emel, hogy...
     Nem minden dal telitalálat. Maga a zenekar (volt) az.
Viszlát barátok! Nyugodjatok békében! Éljen sokáig a zenétek!
8/10 pont

Kár, hogy itt nem szoktatok véleményt nyilvánítani. Erről a dalról szívesen beszélgetnék. Érdekel, kinek mi a(z első) véleménye róla. (Dob!)

Eleve szeretem a műfajt (vagy mi ez), az esszéket, novellákat, néhány (vagy néhány tíz) oldalas elbeszéléseket, újságcikkeket, de az új munkahelyem miatt pláne csak ilyesmiket olvasok újabban.
Éppen a tegnap említett King könyv után olvastam Nick Hornby két rövid művét. A másodikban (Otherwise Pandemonium) egy 15 éves fiú mesél el egy vele megeső történetet. Hornby annyira hihetően (és humorosan, ha ezt annak lehet nevezni) adja elő, hogy egy fiú sorait olvassuk, hogy a mesélés mikéntjén is filózik. Hogy egy adott dolgot "most" meséljen-e el, amikor megtörténik, vagy majd csak később, amikor jelentősége lesz, és amikor majd Ő is, a történet szereplője és mesélője is megtapasztalja a hatását. Nem írnék róla, de a rövid írásban kétszer is megemlíti Stephen Kinget, az ő írói stílusát.
Vannak, akik szerint nincsenek véletlenek. Szerintem vannak, és tetszik, amikor beléjük futok.
Még ha csak ilyen kicsikbe is.
Nem tudom, magyarul megjelent-e. A (rövid) történet a valóságtól elrugaszkodott részig remek (utána sem rossz), de a stílus, amellyel megírták az, ami nagyon közel áll hozzám.

     Az, aminek látszik. Stephen King elmeséli íróvá válásának útját, azt, hogy Ő hogyan ír. Némely regényének keletkezési körülményeiről is megtud érdekes dolgokat az olvasó, és tanácsokat is kap, nem is keveset, ha éppen az írással kacérkodna.
Jó könyv. Nem terjedelmes - ez Kingtől szokatlan - de nagyon rövidnek sem mondanám.
     Érdekes, mert az hinné az ember, hogy írni mindenki tud, csak van, aki nem veszi a fáradságot.
Illetve van a másik nézet is (ezzel sokszor szembesültem, amikor először olvasott egy lemezkritikámat nyomtatásban olyan ismerős, aki nem tudta, hogy ilyesmivel is foglalkozom), mely szerint "én ilyet soha nem tudnék", "nem tudom így megfogalmazni a gondolataimat".
Egy fenét nem - szoktam mondani. Csak gyakorlás kérdése.
King is osztja ezt a véleményemet.
     Elgondolkodtatott. A jó könyvek elgondolkodtatnak. Az jutott eszembe, hogy amikor olvas az ember, természetesnek, egyszerűnek veszi a művet, amit éppen a kezében tart. Magától értetődik, hogy nem a stilisztikával, szóhasználattal, tagolással, pláne nem a helyesírással foglalkozik, hanem a történettel - már, ha regényről beszélünk.
Márpedig a szerzőnek ilyesmivel is kell bíbelődnie, nem is keveset. Lemezkritikát szerintem mindenki tudna írni, akinek van véleménye az adott zenéről. A regény az más tészta.
Az már szakma. És persze művészet is.