Az első másodperctől kiszámítható, mondhatni, semmi újdonság nincs.
Kezdődik néhány másodperc indusztriális zajjal, majd bejön egy egyszerű, de nagyon pozitív és szép zongora dallam (itt már érződik, hogy valami nagy dolog van készülőben), aztán ugyanaz a lassú dallam ráesik, betemeti a hallgatót mázsás gitárral, gyomrozó basszussal/lábdobbal előadva, utána váltás és a szokott gépi dobolás szétcsapja az egészet, de valami gyilok módon, megnyitva az utat a szintén kíméletlen riffelésnek - megtámogatva persze ipari/elektromos prüntyögésekkel - és Burton jellegzetes üvöltözésének. Így telnek a hosszú 10 másodpercek, amíg a bajnok, tiszta énekkel előadott, káprázatos dobtémával és dallamosba váltott riffeléssel kísért refrén ki nem ragad a zúzdából.
Ismerős? Persze. Ezt találta fel a banda annak idején.
Az újdonság és a meglepetés a dalokban, azok összeszedettségében és a refrének kivételesen jó mivoltában éri a (nyitott) hallgatót.
      Azon kevesek (?) egyike vagyok, aki a Dino nélküli, dallamosabb, lazább korszakát legalább annyira szereti a zenekarnak (sőt), mint az azt megelőzőt vagy éppen az azt követőt. Azt azonban itt vallom be, hogy kb. fél óra kellett, mire a lemez harmadik dalához elértem, ugyanis az első kettő akkora királyság, hogy már első hallgatáskor újra és újra meghallgattam őket. Az Anodized konkrétan az egyik legjobb dal, amit valaha írtak. Leírhatatlan, mennyire tetszik!!!
Életkedvvel, boldogsággal, reménnyel tölt el. Azt csak most (kb. 10. hallgatás) vettem észre, hogy a záró refrént két (három?) szólamban énekli Burton. Ezt is megéltük.
És persze - ez az egész albumra igaz - szól, mint az állat (házat bontó módon!! Nagyon bölény.) és olyan dobtémákkal van tele - ez is jellemző a teljes lemezre -, hogy reálisnak tűnik a felvetésem, hogy ha sorra rúgják ki a dobos legendákat, akkor egy album erejéig miért nem veszik be a zeneileg mindenre (?) nyitott Mike Portnoyt.
A meglepő az, hogy továbbhaladva is megmarad a szint.
     Itt-ott (Dielectric, Protomech) nincs különösebb kapocs a verze és a refrén között, a címadó és a Church Of Execution pedig üres, csupán rutin stílusgyakorlat a négyestől, de mindezekkel együtt tartalmaznak érdemi részleteket. Ráadásul utánuk még jön egy óriási dobás a zeneileg (a dobot kivéve, természetesen. Az itt is sziporkázik.) már-már teljesen leegyszerűsített punk/hardcore jellegű/beütésű energiabomba, a Regenerate képében, (ismét csak: természetesen) egy óriási refrénnel.
A zárás is a szokásos, egy kellemes, keménység nélküli csodaszép, egyszerre szomorú és reménnyel eltöltő dal (Expiration Day).
Az egyetlen és igazi meglepetés a második bonus dal képében (Enhanced Reality - katt a dalcímre, ha érdekel) hökkenti meg a hallgatót, pláne a rajongót. Ez ugyanis az igazi lezárás. Színtiszta (pop?) elektronika, Burton tiszta énekével, torzítatlan gitárral, nyugalommal. Csoda.
     Régen ültetett meg ennyire egy új album, kedvencem új albuma talán még régebben. Ez bizony derült égből a banda (egyik) legjobb lemeze. Nagy szó.

Fear Factory: Genexus (2015.)
 

 A kiadó is tudja, hogy nem kockáztat. Kitette a teljes albumot a netre:

 https://www.youtube.com/watch?v=RgVT1MjnXOg
 

 9,6/10 pont, egy úttörő csapat csúcsformában