'Dark Night Of My Soul'

...., az tény, de kitaláltak valamit annak idején. Bár ez a dal már helyenként klisés, a dob és ütőshangszerek terén több mint érdekes. A 3:02-től kezdődő ZENÉLÉS miatt pakolom ide. Csak zenekari fotót, koncertfelvételt ne nézzen róluk senki! :)

Once you’ve lived a little you will find that whatever you send out into the world comes back to you one way or another. It may be today, tomorrow, or years from now, but it happens; usually when you least expect it, usually in a form that’s pretty different from the original. Those coincidental moments that change your life seem random at the time, but I don’t think they are. At least that’s how it’s worked out in my life. And I know I’m not the only one.

Ha már éltél egy keveset, arra jössz rá, hogy amit adsz a világnak, így vagy úgy, de azt kapod vissza. Lehet, hogy ma, holnap, vagy évek múlva, de megtörténik; általában akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá, általában az eredetitől meglehetősen különböző formában.
Az életedet megváltoztató pillanatok akkor véletlennek tűnnek, de nem hiszem, hogy azok. Legalábbis az én életemben nem voltak azok. És tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

No one expects the rug to be yanked out from under them; life-changing events usually don’t announce themselves. While instinct and intuition can help provide some warning signs, they can do little to prepare you for the feeling of rootlessness that follows when fate flips your world upside down. Anger, confusion, sadness, and frustration are shaken up together inside you like a snow globe. It takes years for the emotional dust to settle as you do your best just to see through the storm.

Senki nem számít arra, hogy kirántják a talajt a lába alól - az életet megváltoztató események nem jelentik be magukat előre. Amíg az ösztön és a megérzés segítenek, hogy néhány figyelmeztető jelet megérezzünk, arra már alig alkalmasak, hogy felkészítsenek a gyökértelenség azon érzésére, amikor a sors a feje tetejére állítja a világodat. Düh, zavarodottság, szomorúság és reményvesztés kavarog (fel) benned, mint egy hógömbben. Az érzelmi por évek alatt ülepszik le, miközben mindent megteszel, amit csak tudsz, hogy átláss a viharon, amennyire csak tudsz.

Avagy: 8-at "faltam be" a 11.450 darabból. Sikerült megdönteniük a bükkszentkeresztieknek a legtöbb (egyszerre sütött?) és legtöbbféle ízesítésű fánk hazai rekordját a Fánkfaló Napon. Jó idő, finom, friss fánkok, sok-sok ismerős.

A képek forrása a jobb alsó sarkukban látható.

Help! (1965.): A címadóval indít. Jó dal, van húzása, dallama. Mindez (a húzást leszámítva) elmondható a The Night Before-ról is.
A You Like Me Too Much az én ízlésemnek túl gáz, de hallom, hogy jó, és hogy valamit próbálnak vele adni. Jó, csak nem tetszik. Van ilyen nálam.
Az I've Just Seen a Face elején gitároznak (!!!) ez új elem. Üdítő 10 másodperc!
Említésre méltó a Ticket To Ride, amely már-már művészet, nem pedig szalon zene. Persze csak akkor, ha nincs nagy elvárása a hallgatónak.
A Yesterday mellett sem lehet szótlanul elmenni. Bár, ha nem kapta volna fel a közízlés, nem hinném, hogy kiemelném. Nem rossz, a vonósok kifejezetten jók benne, de - hogyan is fogalmazzam finoman - nincs ötletekkel túlzsúfolva. Van egy hangulata, aztán ennyi.
A többi hallgatható, de semmi különöset nem tartalmazó langyi szerzemény. Vannak, de ha nem lennének sem lenne különösebben kevesebb a világ.
(A You've Got to Hide Your Love Away a hippie ízt is behozza.)
Buta tánczene az egész. Az összkép és a színvonal mégis mintha jobb lenne, mint az az előző négy lemez átlaga. Az Act Naturally countryján és a záró Dizzy Miss Lizzy-n kívül (mindkettő fölösleges feldolgozás) már nincs kimondottan hallgathatatlan vagy vállalhatatlan szerzemény a 14 között.
5,8/10 pont (az A Hard Day's Night-ot alulpontoztam annak idején. Az egyértelműen és sokkal jobb lemez, mint ez. Ezt ahányszor hallgatom, úgy esik a pontszám. Két hallgatás után 4-es környékén jár(ok))

Rubber Soul (1965.): 14 dal, 35 perc - ez nem változott. Meglepően egy Jimi Hendrix-ízű dallal (Drive My Car) indul, majd rögtön utána bejön India is a képbe (Norwegian Wood (This Bird Has Flown)). Homogenitásról tehát nem igazán beszélhetünk (van barokk (?) csemballó (?) szóló is az In My Life-ban). Komolyodásról, érésről viszont egyértelműen.
Ez már nem egy tánci-tánci hülyegyerek lemez. Legalábbis nem annyira, mint az előzőek.
Vállalható, többszöri hallgatásra méltó album. Az A Hard Day's Night a(z eddigi) csúcs az életműben a populáris, sikerhajhász stílusban - a Rubber Soul szinte semmiben nem hasonlít hozzá, mégis majdnem/legalább annyira jó.
Jellemző, hogy a "mezei" zenehallgató - mint én is - alig-alig (sem) ismer dalokat róla, holott ez egy jó lemez. Azt le sem kell írnom, mert az eddigiekből következik, hogy nincs feldolgozás dal rajta.
Vannak gyengébb pontok, de az önkifejezésre való hajlam - amit eddig csak elvétve éreztem, itt viszont a lejátszási idő nagy részét áthatja - erősebb annál, hogy a gyengébb pontok lehúzzák az összképet. És kohéziót, sőt, homogenitást is ad a lemeznek.
A hangzás naturális, tiszta, sallang- és cicomamentes.
Kellemes meglepetés ez a zene az előzmények ismeretében. Én ezen a vonalon haladnék tovább a helyükben. :)
7/10 pont