'Dark Night Of My Soul'

Once you’ve lived a little you will find that whatever you send out into the world comes back to you one way or another. It may be today, tomorrow, or years from now, but it happens; usually when you least expect it, usually in a form that’s pretty different from the original. Those coincidental moments that change your life seem random at the time, but I don’t think they are. At least that’s how it’s worked out in my life. And I know I’m not the only one.

Ha már éltél egy keveset, arra jössz rá, hogy amit adsz a világnak, így vagy úgy, de azt kapod vissza. Lehet, hogy ma, holnap, vagy évek múlva, de megtörténik; általában akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá, általában az eredetitől meglehetősen különböző formában.
Az életedet megváltoztató pillanatok akkor véletlennek tűnnek, de nem hiszem, hogy azok. Legalábbis az én életemben nem voltak azok. És tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

No one expects the rug to be yanked out from under them; life-changing events usually don’t announce themselves. While instinct and intuition can help provide some warning signs, they can do little to prepare you for the feeling of rootlessness that follows when fate flips your world upside down. Anger, confusion, sadness, and frustration are shaken up together inside you like a snow globe. It takes years for the emotional dust to settle as you do your best just to see through the storm.

Senki nem számít arra, hogy kirántják a talajt a lába alól - az életet megváltoztató események nem jelentik be magukat előre. Amíg az ösztön és a megérzés segítenek, hogy néhány figyelmeztető jelet megérezzünk, arra már alig alkalmasak, hogy felkészítsenek a gyökértelenség azon érzésére, amikor a sors a feje tetejére állítja a világodat. Düh, zavarodottság, szomorúság és reményvesztés kavarog (fel) benned, mint egy hógömbben. Az érzelmi por évek alatt ülepszik le, miközben mindent megteszel, amit csak tudsz, hogy átláss a viharon, amennyire csak tudsz.

Olvasom (FALOM) Slash önéletrajzát.
Amit Mustaine-ről ír, az egyszerre természetes, és lep is meg egy kicsit.
Ugyanis én is hallom, mit tud Mustaine (tini korom kedvenc zenésze!), de hogy a másik gitáros, akit óriásinak tartok azt írja róla, hogy "Dave Mustaine az egyik legzseniálisabb zenész, akivel valaha (öröm)zenéltem."... Pedig Slasht összehozta ezzel-azzal a (zenei) élet az évtizedek során.

"I crashed wherever I could, and did whatever came to mind, and there was a point in there when I hooked up with Dave Mustaine of Megadeth. We became friends; he was strung out on smack and crack and he lived in the same neighborhood, so we hung out and wrote songs. He was a true, complete fucking maniac and a genius riff writer. We’d hang out, smoke crack, and come up with major heavy metal riffs, just fucking dark and heavy as hell. Sometimes Dave Ellefson would join us; we got along great, we wrote some great shit. It got to the point, in our drug-fueled creative zone, that we started seriously entertaining the idea of my joining Megadeth. Guns was in a holding pattern, after all, and I was high enough to consider all kinds of bad decisions. Dave Mustaine is still one of the most genius musicians I have ever jammed with, but still, in my heart of hearts, I knew I couldn’t leave Guns."

     Mivel a főhős az előző (egyben első szóló) lemezét a rock/metal világ vezető énekeseinek (is) a segítségével vette fel, most mindenki az énekesről (is) beszél.
Kezdem tehát én is azzal, hogy Myles Kennedy hangja elsőre nem igazán tetszett, de aztán megszoktam. Nem volt nehéz, nem különösebben irritáló vagy jellegzetes ugyanis, viszont egészen jó. Helyenként Eddie Vedder-es (We Will Roam, Far And Away), olykor Johnny Rotten-es (One Last Thrill), egyébként egy biztos amerikai rock-torok.
Az 54 perc (Deluxe: 61) ízig-vérig amerkiai rockzenét rejt. Nem igazán kedvelem a stílust, azt sem mondom, hogy minden dal telitalálat (a Bad Rain kifejezetten középszerű, de a Hard & Fast is lényegében csak egy Mötley Crüe utánérzés), ennek ellenére - túlzás nélkül - ÉLMÉNY hallgatni minden percét.
      A főhős szólózása és ritmusozása is éredeti, érzéssel teli, már régen legendás státuszba emelkedett. Megérdemelten.
Laza és technikás egyben. Az élmény ott kezdődik, hogy bekapcsolja a gitárt és játszani kezd. Ha jól hallom, még tremolót sem használ, nem hogy kölönböző effekteket, trükköket. Minden úgy hallatszik, mint ha a szobában játszana - ez az album egyik legnagyobb erénye.
Csak annyit tudok róla írni, hogy egy őstehetség, hiszen véleményem szerint így gitározni NEM LEHET (meg)tanulni, ezt ÉREZNI kell.
A zenének alárendelve magát - 13 (15) DALT hallunk -  de végigsziporkázza a játékidőt. A JÁTÉKidőt.
     Mindenki a főhősről és az énekesről beszél, pedig a másik gitáron is remek dolgokat játszik valaki (ha Kennedy, akkor pláne emelem kalapomat!!), Todd Kerns basszusa is ötletes és élő, ráadásul ragyogóan szól és Brent Fitz dobolása is illik a zenéhez.
A teljes csapat rendben van tehát, bőven átlag feletti az összkép. (Összhang.)
Állítólag élőben rántották fel stúdióban a dalokat. Elhiszem.
Az életmű értékes darabja, pedig ott sorakozik benne az összes legendás Guns N'Roses album is, a Sweet Child O'Mine csodálatos nyitódallamával és még gyönyörűbb szólóival (49,6 millió megtekintés!!!), a You Could Be Mine talán nem is verhető riffjével (bár azt talán Izzy játszotta) és... és... és....
A pontszám hallgatásról hallgatásra emelkedik.

Slash featuring Myles Kennedy and The Conspirators: Apocalyptic Love

Kedvenc riffem:
https://www.youtube.com/watch?v=9FAsmtgZTfE

Megkerülhetetlen, áll leejtő/bepisi, Bach ihlette:
https://www.youtube.com/watch?v=G49s6t6Bj5E

8/10 pont

A végére egy kis csemege (ex-edzőm: szakmailag?):