Dupla CD, jócskán két óra feletti játékidő, olyan hatalmas zenei tudás és annyira komplex dalok egymásutánja, hogy elsőre végig sem tudtam hallgatni, meghaladta azt, amit az agyam egyben bevesz - így ismerkedtem meg annak idején a Dream Theater-rel az 1998-as Once In A Livetime album képében.
Azóta rengeteg dolog történt. Még velem is, nem hogy a zenekarral.
A dupla CD és a hosszú játékidő maradt, a zenészek közül is csak kettő cserélődött, mégis - az énekes nyújtotta segítség nélkül - nehéz elhinni, hogy a két (négy) lemezen ugyanaz a zenekar játszik.
Komplexitás, összetettség, sziporka, játékosság, könnyedség, tempó, ötlet gyakorlatilag nyomokban sincs az új lemezen. (De olyan szinten, hogy amikor a 2285 Entr'acte-ben triangulumot ütögetnek, az már erős felüdülés.)
Van viszont - olykor egy az egyben Bernstein/Webber - szirupos, nyálas, hatásvadász musical jellegű giccs, teátrális dallam szép számmal. A zenekar nevében lévő "helyesírási hiba" nélkül is kitalálható - ordít!! -, hogy ezt a rettenetet egy amerikai zenekar alkotta. (Legrémesebb példák: Three Days és Begin Again. Utóbbi egy karácsonyi Disney film zenéjének is elmenne.)
A Prágai Filharmonikusok dobnak kicsit az összképen, de újdonságot vagy nagyobb ötletet ők sem jelentenek. Sajnos nincs csúcsa, kiemelkedő darabja ennek a 34 szerzeménynek. Olyan, mint a zenekar honlapján bemutatott karakterek: mű, erőltetett és nem túl színvonalas.
Egy többszereplős történethez - mert erről beszélhetünk - nem ártana több énekes, vagy egy olyan (King Diamond rulez!), aki legalább kettőt hitelesen meg tud szólaltatni közülük. LaBrie hangja finoman szólva sem alkalmas erre. Nem tudom, megpróbálta-e a lehetetlent (a Ravenskill-ben mintha lennének erre utaló jelek), de ha igen, abból itt semmi nem hallatszik. Mivel megterhelő dallamok nem hallhatók, korrekten lehozza az éneket, de semmi különöset nem alkot. Talán jobb is így.
A Savior In The Square egy jól felépített gyengébb rock dal. Mármint a refrénje, mert a zenéjének nagy részét a történet elviszi Zizifalvára.
Az A Life Left Behind-ban zenélnek egy keveset, a dal ezen részeit élmény hallgatni.
Az A New Beginning - ha eltekintinkük az önismétléstől és az Amerika-túltengéstől - elmenne egy gyengébb Dream Theater szerzeménynek. Itt tartunk, hogy már az ilyesmit is pozitívan kell említenem. A végén még - egészen jó - gitárszóló is van!
A Moment Of Betrayal képében kapunk egy vállalható, az életműbe büszkén belehelyezhető dalt is. Vérbeli Dream Theater szerzemény!
A második lemez nagy része is hallgatható, többször emlékeztet arra, hogy melyik együttes neve szerepel a borítón.
Hogy ezekkel szemben mennyi szirupos, zongora vagy gitár prüntyögéssel kísért negédes dalolgatás hallható a lemezen, azt inkább nem számolom össze.
Most is meg kell említenem, hogy Mike Mangini dobolása fantáziátlan, de itt a teljes zenekar idomult hozzá.
Vagyok annyira jóhiszemű, és elhiszem, hogy jót akartak, azt is elhiszem, hogy ha valaki nagyon korán a csúcsra ér zenei értelemben, annak már-már lehetetlen fejlődnie és olykor tapogat, kitekint érdekes irányokba, de ez a próba nálam nagyon nem jött be.
A legrosszabb az benne, hogy nem találtam az albumról a jegyzeteimet, és meg kellett még egyszer hallgatnom.
Csak olyannak ajánlom, aki életében nem hallott még Dream Theatert és nem fér hozzá egyetlen, még Mike Portnoy-jal készített albumukhoz sem és/vagy elkötelezett musical, rockopera és Amerika rajongó.
Nagy csalódás.
A kettes lemez kevésbé kiábrándító, az felfelé húzza a pontszámot, de a közepest így is alig súrolja.
Dream Theater: The Astonishing (2016.)
4,5/10 pont
