Olyanok jutottak eszembe tegnap, hogy vajon egy hegedűs gond nélkül át tudna térni brácsára, vagy az egy teljesen más szakág? Fordítva ugyanolyan nehéz lenne a helyzet, vagy még durvább? Hogy olykor a komolyzenészek is verik az ütemet a lábukkal (kettő ilyet is láttam – szia, Ágó! ;), hogy a tisztelt nézőknek talán a hangos részeknél kellene köhögniük (ha egyáltalán), nem pedig a halk szakaszokra időzítve. Hogy nem volt teltház. Hogy szép dolog kürtversenyt csodaszépen előadni, de valami gusztusos módja lehetne a nyál/pára ürítésének a hangszerből a mű közepén, a figyelem középpontjában állva, nem pedig a padlóra, ahová később a hegedűsök visszaülnek. Hogy jól láttam-e, hogy az öthúros nagybőgőn a plusz húr a magas tartományt szélesíti, nem pedig a mélyet? Hogy miért érkezik vendég koncertmester (első hegedűs) egy hangversenyre – ez mondjuk, lehet jó ötlet is és több logikus magyarázata lehet. Hogy a karmester mostohagyerekként kezelte az üstdobost, aki egy személyben a teljes ütős szólam volt, és kifelejtette a tapssorrendből. Hogy jól hallottam-e, hogy amit a szünet előtt ütnie kellett a timpanin, azt egy hét gyakorlás után én is meg tudnám csinálni. : ) Ezt speciel komolyan is kérdezem.
Persze, figyeltem az elhangzott művekre is. Azokról valószínűleg holnap írok.