Simán meghallgatok bármilyen király riffet, refrént minden különösebb utóhatás nélkül. Elvétve jön olyan, hogy "rákattanok" egy dallamra. Ez a refrén (először 0:55-től hallható) napok óta a fülemben (és a lejátszóban) van:
/Korn: Let The Dark Do The Rest/
3. Sin After Sin (1977.): Érdekes, a hátsóval együtt egészen jó borító. Gyorsul a tempó, rockosodik, metálosodik a történet. Feltűnnek az ikerszólók, a gitárjáték gyorsabb, ötletesebb, mint az első két albumon, alakul a legendás duó összjátéka, a szólók is kezdenek karakterrel bírni. A hangzás az évszámhoz képest kifejezetten jó, friss. Két dalt leszámítva Simon Phillips dobol a lemezen. Halford csúcsforma közelében énekel, itt már a később megszokott stílusa hallható. A Last Rose Of Summer (lírai) még a hard rock irányt erősíti, de ott van benne Robert hangja, ami ezen az albumon és később is már minden dalt elvisz, ha formában van. Mérföldkő. Innen kezdve lett a zenéjük azonnal felismerhető, egyéni.
7/10 pont
4. Stained Class (1978.): Ez az első album a klasszikus Judas Priest logoval a borítón, és ismét egy lépéssel közelebb kerültek a klasszikus/tipikus Judas P. zenéhez, hangzáshoz. A sebesség ismét emelkedett, Halford hangmagassága, hangjának szerepe a zenében szintén. A hard rock és blues elemek kisebb részben vannak jelen, mint eddig, helyükre például kidolgozott (iker)szólók kerültek, melyeket élmény hallgatni. Les Binks dobol, jól.
7,1/10 pont
..., nem is emlékszem rá szó szerint, de van benne valami:
Magyarországon a legmagasabb az egy főre jutó GDP. Kár, hogy szó szerint egy főnek jut.
