'Dark Night Of My Soul'

Aki legyőzte az időt – Keleti Ágnes (2022.)

    Keleti Ágnes a legidősebb élő olimpiai bajnok a világon. 35 évesen nyerte olimpiai (arany) érmeinek nagy részét, ami tornában ma már elképzelhetetlen; soha nem azért tornázott, hogy nyerjen valamit, hanem, hogy utazhasson, világot láthasson, zsidóként megélte a második világháborút, ott volt az ’56-os Budapesten, de abban az évben nem jött haza az olimpiáról, csak néhány éve él ismét Magyarországon, 101 (100?) évesen műtötték, mert eltörte a csípőjét, így azóta már nem spárgázik, de jól van. A műtétről nem a dokumentumfilmből értesültem, hanem a tegnap esti premier után a fia mesélte el a jelenlévő érdeklődőknek. Ágnes is szeretett volna jelen lenni a bemutatón, de az esés miatt erre nem kerülhetett sor. Nagy élmény lett volna nekünk, nézőknek is.
78 percbe összesűríteni egy ilyen hosszú és ennyire tartalmas és kalandos életet nem egyszerű, de az alkotók megoldották. A gördülékeny történetmesélés archív felvételek és három különböző életkorban készített riport keverékéből állt össze. A legfrissebbet a Covid első szakaszában készítették az alkotók.
     Ágnes egy gondolkodásában fiatal, vidám, életigenlő, de az elmúlással tisztában lévő, azt elfogadó, kedves, bölcs ember, ez pedig egy remek dokumentumfilm róla.

8/10 pont

Star Trek II.: Kahn haragja (1982.)

Sok mindenre jó egy CineFest. Arra is, hogy megnézzem életem első Star Trek filmjét. Korán érkeztünk, hogy biztosan legyen hely – felesleges volt az igyekezet, pangott a nézőtér. Ez gyanús lehetett volna, de csak utólag tűnt fel.
Nem lettem Star Trek rajongó, még csak meg sem érintett. A történet kis jószándékkal még csak-csak elment egynek, de úgy általában az egészben nincs semmi kiemelkedő. Tény, hogy 1982-ben került a mozikba, de a Birodalom visszavág 1980-as, a Jedi pedig 1983-as. Azokhoz képest ez csak egy TV sorozat gyengécske nagyképernyős változata.

4/10 pont

Sok dologtól lehet jó egy film, mégis kevés kerül nálam ebbe a kategóriába. Ez az alkotás attól jó, hogy nem főleg a nyilvánvalóan kézenfekvő alaptémáról, a hallók és nem hallók együttéléséről szól, hanem sokkal többről. Olyannyira, hogy a süketség (bocs'!, nem sértés, de én olyan utólag kitalált (?) szavakat, mint keresztyén vagy siket nem használok) érzékeltetése csupán néhány helyzetben - legerősebben az iskolai előadás alatt - eleme a történetnek. A hangsúly a halló főszereplőn, az ő életén, sorsán van. A nagy húzás a zene, az éneklés behozatala a történetbe.
Ha megtekintése előtt tudtam volna, hogy Oscart nyert, óvatosabban és sajnos előítélettel közelítettem volna hozzá, így viszont végig hatott, magával ragadott.
Adott egy halászatból élő család, melyben egyedül a középiskola utolsó évében járó lány hall. A család egyszerű hétköznapjai és a lány felnőtté válása, jövőválasztása adják a cselekményt. Nem hangzik túl érdekesnek, de az élet nagy dolgai nem feltétlenül nagy eseményekhez köthetőek. Az összetartás, az egyén és a család közötti egyensúly, a szeretet filmje ez. Megértem és támogatom a díjesőt. Nálam is nyert.

/Shamrock Rovers fans/

..., de ez félhivatalosan majdnem az:

/Land Of Hope And Glory, Vera Lynn, 1962./