'Dark Night Of My Soul'

Igen, tényleg és valóban öt évembe telt, mire rávettem magam, hogy újra meghallgassak egy The Beatles albumot, és írjak róla. Egyszerűen nem az én zeném, amit csináltak, viszont komolyan állok a feladathoz, ha albumismertetőről van szó, a kettő összehozásához pedig kell nálam az idő és a hangulat. Vagyok olyan kegyetlen Vettem annyira komolyan a feladatot, hogy terjedelméhez illően (93 és fél perc!) két részletben írjak a kilencedik albumukról, amely dupla.
Arra jutottam a meghallgatásakor, hogy tulajdonképpen gonosz dolog nem figyelembe venni, hogy mikor adták ki, mert sok dologban biztosan merész, újító, ötletes volt ez az album (és általában az első öt album utáni dolgaik – legalábbis amennyit eddig hallottam belőlük) a maga idejében. Most viszont most van. Halljuk tehát, mit rejt a meglehetősen jó állapotú, 1981-es, jugoszláv nyomású LP-m!

(The Beatles) ((avagy: The White album)) (1968.): Az előző néhány albumuk borítójára gyakran a zenekar nevét nem írták rá, ennek címe nincs. Egy fehér borító, a(z én kiadványomnak a képpel ellentétben) közepén dombornyomással a zenekar neve. Egyszerű, jó.
A nyitó Back in the U.S.S.R . tánczene kis The Rolling Stones beütéssel. Nem rossz, még egy minimalista szólója is van.
Ezt követően megtudjuk, hogy a Dear Prudence nem egy Siouxsie and the Banshees szerzemény, hanem egy langyi dal kis keleties beütéssel. Pozitívuma, hogy van benne egy rész, ahol a dob jó dolgokat játszik.
A Glass Onion hippi tánczene. Eddigre nyilvánvaló, hogy jól szól a lemez, sok sávot használtak a felvételkor (vagy az előző albumhoz hasonlóan jól ügyeskedtek a kevés sávval),betéteket, közjátékokat tettek a dalokba és próbálták ötletesen, változatosan hangszerelni az egészet. Üdvösebb, ha esetükben nem is egyszerűbb lett volna jó dalokat írniuk. Például a vállalhatatlan hippi szemét, a sárga tengeralattjáró kettő Ob-La-Di, Ob-La-Da helyett.
A Wild Honey Pie arra jó példa, hogy milyen az, amikor próbálsz egyedi és művészi lenni, de az eredmény mindössze annyit mutat meg, hogy egy (négy) drogos vagy.
Bungallow Bill folytatódó sztorija hagyományos dalszerkezettel bír, minimális ötlet is van benne, viszont túl hosszú. Majdnem megüti egy közepes The Rolling Stones dal szintjét.
A While My Guitar Gently Weeps egyértelműen egy jó dal – az ének helyenkénti nyávogását leszámítva. Van hangulata és még gitároznak is benne.
Az oldalt záró Happiness is a Warm Gun próbál komoly, újító lenni, de itt is az a gond, hogy a dal béna.
Lebutított, de jó kis ragtime indítást kapott a Martha My Dear, mely az idő előrehaladtával tovább butítódott, ezzel az ígéret is elveszett, hogy ez egy jó dal lehet. Persze, ha az őt követő, középszer alatti nem is tudom mihez (I’m so tired) viszonyítjuk, akkor már más a helyzet - de miért tennénk ilyet?
A Blackbird atom jó. Tökéletesen megmutatja, hogy a jó a zene minden cicoma nélkül is hat. Eddig egyértelműen ez a legjobb tétel az albumon. Erre próbál ráülni a barokkos Piggies, és végül is sikerül neki. Az előző dal, és a tény, hogy zenélnek benne eladja ezt is.
A Rocky Raccoon-ból viszont minden hiányzik, így le is ülteti az oldalt. Rávilágít, hogy nem nagyon megy a sztorimesélős zenélés (sem) a zenekarnak.
„Húzd meg jobban, menjen a munka!” Ismerős? A Don’t Pass Me By az eredetije. Zérus.
És ha az zérus, akkor a Why don’t we do it in the road? a dupla zéró, egy meggyalázott blues alap.
Az I Will zeneileg jó. Langyos, mint az állat, de önazonos és jó. Majdnem ennyire jó a Julia is, amely zeneileg érdekesebb, viszont itt gyengébb az alapötlet.
Holnap (?) folytatása következik, az album második felével.

/Siouxsie And The Banshees: Dear Prudence/

Egy éve átadott, új építésű (uniós pénz, gondolom, mert mi más?) egészségház (vagy mi), orvosi rendelők, védőnői helyiség, vérvételi szoba. És még esernyőtartó is van: