'Dark Night Of My Soul'

     Nem mondom, hogy rajongó voltam, némelyik szürreális(an viselkedő) szereplő meglehetősen zavart, de a(z eredeti) Twin Peaks kifejezetten tetszett annak idején az elvontságával és a nem gyengén bekaki túlvilági szállal. Amikor kijött az új sorozat, érdeklődve vártam, bele is ugrottam az eredeti nyelven, de néhány (4?, 5?) rész után az agyam lelökte az ékszíjat, és félbe is hagytam az egészet. I. akkor és most is a 8. részről sejttette, hogy nagy durranás/bukfenc, úgyhogy az biztos, hogy addig nem jutottam.
     Most, hogy meghalt David Lynch, úgy döntöttem, végigrágom magam az új (2017-es) sorozaton, immár magyarul, és epizódonként leírom a benyomásomat. Igyekszem a lehető legkevesebbet (sem) lelőni a történetből. Meglátjuk, sikerül-e.

     Az első rész TÖKÉLETES átkötéssel, egy régi jelenettel indul az eredeti sorozatból, melyben a nem e világi dimenzióban Laura Palmer azt mondja Cooper ügynöknek, hogy 25 év múlva találkoznak. Eltelt 25 év, és itt vagyunk. Vagyis ott. Ismét. Cooper ügynök még olyan fontos infókat is kap odaátról – az óriástól -, hogy négy három nulla, és hogy „Richard és Linda, Két legyet egy csapásra.”, aztán vissza is térünk a valóságba és a jelenbe.
     A régi szereplők közül színre lép (már, akikre én emlékszem) a felemás szemüveges pszichológus doki, a Horne testvérek a hotelből, többen a rendőrőrsről, akik közül Sólyom (sheriff helyettes) üzenetet is kap a tuskótól, a szintén visszatérő tuskós hölgy közvetítésével (akit alakító színész nem sokkal a forgatás után el is hunyt, tehát könnyen lehet, hogy nem csak játssza, hogy nincs jó állapotban). New Yorkban állandóan, kamerákkal is figyelnek egy kb. 2 méter élhosszúságú, közel kocka alakú, kifelé egy szellőzőn át nyitott (?) üveg testet, amiben naná, hogy vár valaki valaminek a megjelenésére; a hotel nem sokat változott; Cooper hasonmása (?), Mr C. menő európai kocsival jár, és nagyon kemény; a dél-dakotai Buckhornban megtalálják egy áldozat fejét, alatta egy másik áldozat testével, a helyszínen egy köztiszteletben álló polgár ujjlenyomataival.
Kb. ennyi. Mindez egy órában, eléggé vontatottan, de ez a sorozat nem a pörgéséről híres.
     Kezdésnek nem rossz.

      Kiemelkedően jó könyv, mégis több problémám van vele.
   Az elsőről nem tehet(nek) a szerző(k), a könyv eredetileg ugyanis 2004-ben jelent meg (vagyis korábban, de - gondolom - Dave Ling és Chris Ingham írásaival felvette a fonalat 2004-ig), azaz a Dance Of Death album megjelenéséig, a turné indulásáig követi a zenekar életét. Az azóta megjelent albumok, történések nem szerepelnek benne.
   A kezdeti évek rendkívül részletesen kerülnek bemutatásra - ami nem hiba, sőt, de a magyarul meg nem jelent Running Free könyv hasonlóan erős volt 1985-ig -, amely részletesség az idő előrehaladtával elmarad. Egyre kevesebb oldal jut az újabb kori dolgoknak. Kb. a Fear Of The Dark-tól (azaz 5-6 album esetén) gyakorlatilag alig (sem) esik szó a borítókról, és a stúdiózások, turnék is kisebb terjedelmet kapnak, mint addig.
   Állítólag nem a szerzőn múlott - ő megpróbált kapcsolatba lépni vele -, de nagyon nagy hiányosság, hogy Clive Burr egykori dobos nem szólal meg a könyvben. Sokunknak ő a kedvenc Maiden dobosa, és véleményem szerint a "kedvenc Maiden tag listán" is előkelő helyen állhat a rajongóknál. Mivel azóta elhunyt, ez már pótolhatatlan.
    Az időrendben haladó történet nagy részét a szereplők - nagy százalékban a zenekar tagjai, kisebben a menedzserek, Bartin Birch (!), stb. - mesélik el. "Megérkezésükkor" mindannyian kapnak egy fejezetet, de aki előbb került a történetbe, az természetesen bármikor szót kaphat és kap is. Érezni, hogy a főnököt, Steve Harrist nem sok kritika éri, és Rod Smallwood is az indokoltnál többször szerepel, de 'ha ez az ára, hogy hivatalos legyen a biográfia, hát legyen', gondolhatta Wall, és jól is van ez így. A történetvezetés, az összekötő részek - azaz Wall munkája - is jók, gördülékenyek, de az, hogy sokszor szubjektív véleményt ír le tényként, nagyon zavaró. Egy lemezismertetőnél teljesen rendben van az ilyesmi, egy könyvben viszont nem kívánatos. A rajongóknak nyilván kialakult véleménye van a zenei életműről, és kissé zavaró olyasmit olvasni, ami ízlés kérdése, pláne, ha nem is egyezik az olvasó véleményével. Az olykor előforduló tömjénezésre sincs semmi szükség egy ilyen sikeres zenekar esetén, de pl. a Powerslave nálam simán a legjobb három Maiden album között van, míg Wall-nál finoman szólva nem. Az ilyesmivel nem tudok mit kezdeni, és teljesen fölösleges volt ehhez hasonló dolgokkal elvenni a helyet érdekesebb témák elől.
     Mindezekkel együtt egy olvasmányos, jól szerkesztett alapmű, mely minden rajongó számára kötelező. Ha a 400 oldal kétszer ennyi lenne, akkor is boldogan olvastam volna.
   A végére hagytam a tényt, hogy a legnagyobb problémám a könyvvel az, hogy (még) nincs példányom belőle.

/A fentieket még a hétvégén írtam. Azóta nem csak vettem egy példányt, de meg is érkezett - "Isten áldja az internetet!"/

"Picit" rápörögtem a zenekarra újabban. Itt tartok. Nem tervezek leállni. (Ha Nálatok is állítva jelenik meg, bocsánat, nem ez volt a szándék!)